Skip to Content

Kollégák blogjai

Építsük meg Magyarországot! - Kisszékely kulturális és természeti értékei a Minecraftban 10.- Vadkerti-tó mederásás TNT-vel

Szeverényi Irma - 2018.02.20. kedd - 07:48:00


Előző blogbejegyzésemben írtam Matyiról, aki céltudatosan vállalta a Kisszékelyi Vadászház és a mellette lévő Vadkerti-tó elkészítését.  Szeretett volna egyedül tevékenykedni építési területén, ám mégis úgy adódott, hogy Barni is mellészegődött menet közben. Matyi biztosan megküzdött volna az akadályokkal, de Barni olyan ötleteket adott számára, amelyek segítségével gyorsabbá vált az alkotás. Nevezetesen működésbe léptették a Minecraft TNT robbanószerkezetét, s így ketten együtt csakhamar létrehozták a Vadkerti tó medrét. Egyébként ez a funkció az egész projekttevékenység alatt Barni hatáskörében van, hiszen egy ilyen nagy közös építkezés során nagyon veszélyes is tud lenni, ha a szerkezet avatatlan kézbe kerül. Akár véletlen folytán, de sajnos szánt szándékkal is komoly károkat tud okozni. Matyikánk azonban Barnus vezényletével igen hasznosan tudta alkalmazni azt az eszközt a mederásás alatt.
Koncentrált munkájukból szíves szeretettel nyújtok át néhány percet workshop-videókrónikám következő epzódjaként Kedves Olvasóim számára:

Kategóriák: Kollégák blogjai

Építsük meg Magyarországot! - Kisszékely kulturális és természeti értékei a Minecraftban 9.- Matyi és a Vadászház

Szeverényi Irma - 2018.02.19. hétfő - 11:53:00

Matyi, építkezős csapatunk öntudatos, kötelességtudó tagja. Rövid időn belül kiválasztotta a lehetőségek közül a kisszékelyi Vadászház és a mellette lévő Vadkerti-tó megépítését. Felnőtt módon tervez előre. Figyeli a fotókat, hogy alkotása a lehető legjobban hasonlítson eredeti önmagához. Még papír alapon is konstruál hogy a Minecraftban megfelelő helyre kerüljenek az építőblokkok.
A program módot nyújt ahhoz, hogy exportálni lehessen az éppen aktuális világot. Így ennek megoldását is megtanulhatják a gyerekek. A funkció segítségével megoszthatják épülő műveiket otthon, s még a családtagok is beszállhatnak az építkezésbe. 
Workshop-videókrónikám következő epizódja ebbe enged betekintést nyújtani  néhány perc erejéig. Barni, mint mindig, itt is segítő kezet nyújt diákmentorként projekttevékenységünkben:

Kategóriák: Kollégák blogjai

Építsük meg Magyarországot! - Kisszékely kulturális és természeti értékei a Minecraftban 8.- Problémamegoldás közösen

Szeverényi Irma - 2018.02.19. hétfő - 04:34:00


Évtizedekkel ezelőtt olvastam egy napilapban először azt az igaz mondást, amely szerint: "Múlt nélkül nem ér semmit a jelen, a jövőnk pedig reménytelen". Ez jut eszembe, amikor a Minecraft EDU-ban építkező kisdiákjaimat figyelem. Csodálva a modern technika-adta lehetőségeket, folyamatosan csak a múlt idéződik fel bennem. Nevezetesen az a több, mint száz évvel ezelőtti Montessori pedagógia cseng vissza, amelynek egyik sarkalatos pontja volt, hogy a nagy Dottoressa didaktikus eszközeivel probléma elé állította a gyermekeket. Ebben a tevékenységben pedig kísérleteztek, keresték a jó megoldásokat, s ha kellett, akkor az önellenőrzés után önkorrekciót végeztek el. Bár hatalmasat változott az eszköztár, de a lények ugyanaz maradt. A következő néhány perc ékesen bizonyítja mindezt. Az első rövidke bejátszásban Kristófnak a Kisszékelyben található Hegyháti Vadásztársaság agancsait kellett megalkotnia, amelyet Barni támogatásával oldott meg. Ezután pedig szem-és fültanúi lehetünk annak a közös gondolkodásnak, és problémamegoldásnak, amelynek során a kisszékelyi Szabadság utca világító oszlopsorát készítették el a fiúk.
Íme:




Bizton hiszem, hogy ezek a tevékenységek, mint kis szimulációs gyakorlatok a 21.századi készégekkel ruházzák fel tanítványaimat, amelyek számukra hatalmas segítséget jelenthetnek a jövőben a gyakorlati életükben. 
Kategóriák: Kollégák blogjai

617. Munka, munka….

L. Ritók Nóra - 2018.02.18. vasárnap - 16:45:09

Minden változásnak az alapja lenne. A megfelelő munka, bérezés. A leszakadó régiókban is. Ahol a legtöbben az állami intézményrendszerben dolgoznak, és a közfoglalkoztatásban. A szolgáltatások szűkre szabottak, kevés a szakember, ők mobilisak, és, ha nem is költöznek el, de nem itt keresik a boldogulás lehetőségeit.

Az Igazgyöngyben mi is kiemelten fontosnak tartjuk a munkához való hozzásegítést. Segítünk, hogy máshol munkát vállalhassanak, és próbálunk valamit kezdeni a helyhez kötött itthon maradókkal is.

A héten voltam egy beszélgetésen, ahol a romák foglalkoztatása is szóba került. Volt olyan, egyébként logikus vélemény, miszerint a romáknak ez a mostani helyzet egy kitörési pont, hiszen mindenhol munkaerőt keresnek. Ez nyilván igaz azokra, akiknek a munkavállalói kompetenciái megfelelőek, tudnak dolgozni, képesek tanulni is, ha kell. De az is látszik, hogy ez nincs meg mindenkinél. Legalábbis nekem, nekünk az látszik, hogy nagyon sok embernél nincs meg.

Volt, aki elmondta a beszélgetésen, hogy a településéről 80 fő mondott fel a közmunkán, és helyezkedett el a környéken, valamilyen üzemben. Más pedig arról beszélt, hogy ő romákat is foglalkoztat a vállalkozásában, akik szárnyalnak, szinte versenyeznek, hogy minél jobban megfeleljenek a munkáltató elvárásainak.

Én nem tudtam ilyen szép eredményekről beszámolni. Így megint csak az a kép alakult ki bennem, mint sokszor, amikor ilyen fórumokon óhatatlan az összehasonlítás másokkal, hogy vagy nagyon rosszul csináljuk, vagy mi, valami másik világban élő romákkal foglalkozunk. Mert nekünk nem sikerül ekkorát mozdítanunk rajtuk, pedig nagyon igyekszünk.

Rengeteg megkeresés jön hozzánk is, mindenféle remek konstrukcióval a munkavállaláshoz, távolabb, olyan fizetésekkel, amihez ezen a vidéken a több diplomával rendelkezők sem jutnak hozzá. Mégsem jelentkezik rá senki, mi meg már nem nagyon merünk felelősen ajánlani senkit, mert tudjuk, nem lenne hosszú távú az elköteleződés a távoli munkahely iránt. Az ok pedig sokféle. Az egyik legfontosabb, hogy itt kell hagyni a családot. A nők nem tehetik meg, a férfiak próbálják, de hosszú távon nem megy. A gyerekek elkanászodnak, a család kettészakad. Itthon a napi gondok azonnali beavatkozásokat igényelnek, inkább visszajönnek hát azok is, akiknek a munkahely távol jobb fizetést adna. És ez általában nem az első hónap, hanem a második, vagy harmadik, a munkáltatóknál is sok a rossz tapasztalat, próbálnak az első pillanattól vonzóbb lenni, mint a minimálbéres állások, de azért legalább négy hónapra szeretnék bebiztosítani magukat egy-egy személy esetében. Mert így, mire betanítják, már el is tűnik.

No meg persze van más is. A napokban volt itt egy baromfifeldolgozó cég toborozni, mindent megoldanak, buszt küldenek hétfőn, pénteken haza is hozzák őket, lesz szállás, egy hét után bér is, hónapról hónapra kínálnak mindig többet, csak maradjanak a munkavállalók. Mi is próbáltuk népszerűsíteni őket, nem tudom, végül hány embert sikerült bevonzaniuk. Minden esetre a csütörtöki bemutatkozás után már pénteken jött egy asszony, ő jelentkezett, de segítséget kér, főleg annyi élelemben, amivel el lesz az első jövedelemig, no meg tisztálkodószerben, olyan holmikban, ami másnak természetesen van meg, ha egy hétre elutazik valahova. Ilyen feltételhiányosan indulva nem tudom, mennyire lesz tartós az elköteleződése.

Aztán itt van, ami nálunk nagyon erősen jellemző, a tartozások elképesztő rendszere. A behajtócégek követelései, melyek elől menekülnek, olyan áron is, hogy ne legyen bejelentett munkájuk. A településen, ahol a 80 ember elhelyezkedett, egy nagy, országos szervezet adósságkezelést csinált… megszabadítva őket a gúzsba kötő tartozásoktól. Mindenkit. Ami nyilván csodálatos.

Mi ilyenre forrás híján nem vállalkozhatunk. Bár most mi is megcsináltunk egy adósságrendezést, egy személynél, aminek a következménye egy óriási konfliktus lett a csapaton belül, pedig egy olyan tartozáselemről volt szó, amiről ő nem is tehetett, egy házcserével kapta, tudatlanul.

És mi küzdünk az általunk teremtett munkahelyekkel is. Pedig adjuk a garantált minimálbért, mégis sok a felmondás, lassan már minden családból megfordultak nálunk. Ma egy minimálbéres alkalmazása több mint 8 ezer Ft-ba kerül naponta a munkáltatónak. Ennyit meg kellene termelnie mindenkinek, hogy a munkahely fenntartható legyen. Ettől még messze vagyunk. Ha a tempón, a hatékonyságon emelünk, sokaknak megterhelő a munka. Ha a minőségen, akkor is. A munkafolyamatok egymásra épülése pedig az együttműködés hiánya miatt örökös konfliktusforrás. Mindenre az első reakció, hogy „felmondok”. És a faluban is ez terjed: nálunk túl sokat kell dolgozni, nagyon kell figyelni. Pedig messze vagyunk az Igazgyöngyön túli nyílt munkaerőpiac elvárásaitól, hiszen tudjuk, akikkel dolgozunk, azok fejlesztésre szorulnak. Nálunk a munkára képes ember az igazi termék, a többi csak a fenntartást segítő elem. A társadalmi vállalkozásunkkal az a célunk, hogy egyszer majd elhagyható legyen belőle a társadalmi jelző, és ők maguk tudják működtetni, akiket most próbálunk erre képessé tenni.

Ezért, amikor elkezdtük a munkahelyteremtést, a munkahelyen dolgozó csapatot is igyekeztünk mindenbe bevonni, a döntéseket együtt hoztuk meg. Hogy érezzék, nem nekünk, hanem maguknak építik ezt az egészet. De most úgy hozta a helyzet, hogy ezen változtatnunk kell. Mert nem tartunk még ott, hogy közösségként működjenek.

Most három változást is behoztunk: 1. ) A döntéseket a helyi vezetőkkel hozzuk meg, a többieket nem vonjuk be, tőlük azt kérjük, hogy a nekik kiadott feladat végrehajtására koncentráljanak csak. 2.) Ha valaki felmond, és elrohan, azt így nem fogadjuk el. A döntését meg kell, hogy beszélje a pszichológusunkkal. Mert az indulatból meghozott döntést sokszor két nap múlva visszavonják, aztán rá két napra egy újabb munkatársi vitában mégiscsak a mellett döntenek. Nem épült be, hogy egy munkahely nem olyan, mintha átszaladna a szomszédba valamiért, másnap meg nem megy, mert megsértődött. Egy szakemberrel történő átbeszélés szükséges lesz az indulatkezeléshez, a végső, átgondolt döntéshez. 3.) A munkahelyet megnyitottuk a szomszédos települések felé. Mert máshonnan örömmel dolgoznának nálunk, mert itt megkapják a minimálbért, és még egyéb támogatásokat is a problémáikhoz. Hátha akkor ebben a zárt kis faluban is más lesz ennek a mi munkalehetőségünknek az üzenete. Frissítést, új impulzusokat hozhatnak be mások, mert úgy tűnik, újra ugyanazokat a köröket futjuk az itt élőkkel.

Talán ezek a változtatások is mutatják, milyen nehéz a helyzet a generációs szegénységben élő, háztartásbeliként, vagy alkalmi- és feketemunkán szocializálódott felnőttekkel, akik az iskolarendszerből alapkészség-hiányosan, szakma nélkül kerültek ki. Nem a munkafolyamat betanulása a nehéz.. az előbb-utóbb sikerül. Hanem a többi: a kitartás, a felelősség, a többiekkel való együttműködés, kommunikáció. Ezzel a munkát ajánlók nem számolnak, hogy ez is hiányzik. Folyamatosan keressük a fogást ezen a rémesen bonyolult problémán. Néha visszalépünk, mint most is. Mert néha muszáj.

Mindig azt mondom, ha egyszerű lenne, már megoldódott volna. Egyszerűen pedig a megoldások csak elméletben fogalmazódnak meg. Mert leírni, jó messze, egy íróasztalnál mindent le lehet. Szép, logikus rendszereket lehet felépíteni, ami valahol, lehet, működhet is. A valóság azonban más. Az nagyon gyakran másfele kanyarítja a történeteket.

Kategóriák: Blogok, Kollégák blogjai

Építsük meg Magyarországot! - Kisszékely kulturális és természeti értékei a Minecraftban 7.- "ÖRÖKSÉGÜNK: MÚLT ÉS JÖVŐ TALÁLKOZÁSA"

Szeverényi Irma - 2018.02.17. szombat - 06:08:00



Vannak életünkben  olyan események, amiket nem tudatosan tervezünk meg. Haladva a hétköznapok sodrásában, egyszercsak különös összefüggésekre leszünk figyelmesek. Ilyenkor szoktuk felfedezni, azt, hogy a szálak miként futnak össze. Ezt szemlélem, mondhatnám csodálom a  2018 -ik esztendőbe lépve. Anyahajó Stúdiós kis Csapatommal együtt három olyan, egymással szoros összefüggésben lévő esemény részesei lehetünk, amelyről az égi jelenségek hármas együttállása jut eszembe.Dióhéjban a következő  ennek rövid története: hat évvel ezelőtt kezdtem becserkészni foglalkozásaim innovatív eszközeként a Minecraft online építkezős játékot. Idővel, mint Microsoft Innovatív Pedagógus bátran kezdtem megosztani tapasztalataimat a program használhatóságát illetően. Projektekben is alkalmaztuk a játékot. Tavaly  a Microsoft jóvoltából megkaphatták a magyarországi iskolák a Minecraft EDU-t, azaz a játék iskolai verzióját. Ez év elején pedig országos mozgalmat hirdetett meg "Építsük meg Magyarországot!" címmel. Kézenfekvő volt, hogy benevezünk a programba, hiszen  minden adottság megvolt ehhez. Olyan hosszútávú projektnek ígérkezett a tevékenység, hogy megcéloztuk vele a Digitális Témahetet, ahol nagy örömünkre szintén felhívást kaptak a pedagógusok a Minecraft EDU-ban való építkezéshez. Mivel az országos mozgalom célja, hogy Magyarország kulturális és természeti értékeit egy egészen új módon mutassa be, találtunk mi is egy gyöngyfalut a térképen, nevezetesen: Kisszékelyt. S amikor már programtervünk elkészült, s belekezdtünk a nagy projektbe, szembesültem egy hírben arról, hogy 2018 a Kulturális Örökség Európai éve lett. Azonnal megnyitottam a honlapot, és tágra nyitott szemekkel olvastam el a felhívást a programba való jelentkezést illetően. Már az év szlogenje is magával ragadott: 
      ÖRÖKSÉGÜNK: MÚLT ÉS JÖVŐ TALÁLKOZÁSA

Oly' annyira megtetszett a program, hogy egy cseppet sem tétováztam, elküldtem bejelentkezésemet az Európai Uniós eseménysorozat magyarországi képviselői számára.Nagy örömömre elfogadásra nyert Kisszékely megépítésének projektje, s felkerülhetett az a Kulturális Örökség Európai Éve oldalára: 
https://koee2018.kormany.hu/index

https://koee2018.kormany.hu/kisszekely-kulturalis-es-termeszeti-oroksege-a-minecraft-edu-ban-bemutatva
http://bit.ly/2Cpn02L

http://bit.ly/2Cpn02L


Szívem vágya, hogy valami olyan örökséget hagyjak kis tanítványimra, amit, mint maradandó értéket, kincset vihetnek magukkal, s őrizhetnek meg a jövő nemzedék számára. A nyugdíj felé tekintgetve felettébb való az öröm és a hála bennem, hogy ilyen témakört kaphattam a kezembe. S ha nem is lesz olyan remekmű Kisszékely a Minecraft EDU-ban felépítve, mint ahogyan azt talán profi Minecraft Youtuberek építenék fel, de a közös élmény, s annak minden hozadéka mindennél többet jelent.
Nem tagadom, nagy a drukk bennem, hiszen ismét járatlan útra tévedtem... Van még tennivalónk ott az építés területén bőven! De bízom kis diákjaim kitartásában, hogy projektünkkel nem vallunk majd szégyent. De ha már csak annyit elértünk, hogy egy gazdag kulturális és természeti örökséggel bíró piciny magyar falucska, Kisszékely neve Európában ismert lesz , s ha a program leírásában található "Építsük meg Magyarországot!" mozgalom és a Digitális Témahét híre is szerte megy,  boldog örömmel mondom:  MÁR MEGÉRTE!



Barni, akinek családja Kisszékelyből származik
Kategóriák: Kollégák blogjai

Építsük meg Magyarországot! - Kisszékely kulturális és természeti értékei a Minecraftban 6.- Roli mindenhol besegít

Szeverényi Irma - 2018.02.15. csütörtök - 06:27:00

Gyorsan telnek szorgos hétköznapjaink... Projektünk aktuális állapota az Anyahajó blogunk, digitális digitális osztálytermünk oldalán tekinthető meg. Örömpedagógia blogomban a workshop- videókrónikák mellett azokat az élményeimet, tapasztalataimat kívánom megosztani, amelyek tevékenységünk során számomra örömöt, vagy akár nehézséget jelentenek. Nem tagadom, szívem szerint mindig az örömteli mozzanatokról szeretek hírt adni, mert azt gondolom, talán ez inkább az inspiráló a Kedves Érdeklődő Olvasóim számára. Nehézséggel, akadállyal úgyis naponta szembesülünk, így még tetézni saját küzdelmes utammal nem szeretném a meglévőket. Mégis annyit leírok, hogy egy-egy sikeresnek mondható foglalkozást számos küzdelem, útkeresés előz meg. Ha mindről szólnék, lehet, hogy blogom nevét is meg kellene változtanom, mert nemigen az Örömpedagógia címét viselné.Eme kis bevezető nem véletlenül került éppen a most következő mondataim elé. Ugyanis Rolikámról szól az örömtörténet, aminek hosszú-hosszú küzdelmes előzménye van. Ő is a különleges gyermekek egyike, akiben feszül a tettrekészség, a tenniakarás, persze adott esetben jóval meghaladva kortársai gondolkodását. Kognitív képességei némely területen kiemelkedőek. Tudvalévő, hogy ezeknek a gyermekeknek olykor-olykor kínos, adott esetben kibírhatatlan egy mai tantárgyi óra végig ülése. Nem sorolom, hogy mi is szokott ilyenkor történni... Nem egyszer találkoztam Rolikámmal úgy az iskola folyosóján, hogy háta mögött becsapva az ajtót hagyta ott az osztálytermet. Anyahajó Stúdiómtól is néha így "búcsúzott el". Hosszú idő az, amikor egy megfelelő kulcsra lel az ember. Egy olyanra, ami egyszercsak megnyitja az ajtót kis tanítványához. Természetesen első az elfogadó szeretet, ami azután a gyakorlati megoldáshoz vezet. Nem árulok el nagy titkot, amikor leírom: a "bocrai juhocskákat "pedig ki kell merni engedni, különben karámjukból féktelen módon fognak kitörni... Szerencsés terepnek bizonyul ehhez például a Minecraft játéka, hiszen minden kreativitásukat, alkotó kedvüket kiélhetik szabadon, korlátok nélkül. Ilyen úton-módon kaptam meg Rolit is most ebben a nagy projektünkben szerves kis munkatársul. Amit az iskola falain belül talán még senkinek nem mutathatott meg, azt a tudást mind átadja ebben a világban. S ha valaki kérdezné, hogy mi köze van ennek a tantárgyi követelményekhez? Bátran mondom, hogy sok! Komplex módon fejleszt minden olyan készséget és képességet, ami a jövő társadalmában alapképességként jelen kell, hogy legyen. Az más kérdés, hogy ma még a tantervi követelmények nemigen ezt szolgálják tanulóink fejlődésében. Ám bízvást mondhatjuk, hogy az új mindig is teret nyert, és teret is fog nyerni az óval szemben.
Ennek reményében nyújtom át azt a bő öt percet, ami ugyan egy fiúcska története, ám sok, hasonló társát felismerhetjük benne:

Tudom, ha sikerül valamit is elérnünk  munkánk során, azok után sem "dőlhetünk hátra a karosszékben". Lesznek  még rossz napjai Rolikámnak, - ezzel tisztában vagyok. Mindannyiunk életében vannak ugyanis olyan szituációk , amikor kimondjuk: "ez nem az én napom"...Viszont  ezzel együtt örölhetünk minden szépnek és jónak, ami bearanyozza hétköznapjainkat.
Kategóriák: Kollégák blogjai

Építsük meg Magyarországot! - Kisszékely kulturális és természeti értékei a Minecraftban 5.- A Csádés-tó kijelölése

Szeverényi Irma - 2018.02.14. szerda - 08:41:00

Gyöngyszemeim egyike Adrián. Nem rejtem véka alá, nem könnyen születik meg egy-egy gyöngyszem, ám ha csillogni látom, minden szenvedésteljes percet azonmód elfelejtek. Így tartom most kezemben, s nyújtom át Kedves Olvasóim részére az alábbi öt perces workshop-videókrónika felvételt. Adrikám előhoz belőlem minden olyan készséget és képességet, amit egy Montessori pedagógia alapokra épülő gyakorlat kíván meg. Szinte minden alkalommal, de különösen olyankor,  amikor ez a kisfiú van bent nálam, fülembe csengenek a drága jó Dottoressza szavai... Igen, a pedagógus egy művészetet kell, hogy megtanuljon ahhoz, hogy nemes céljait elérje. Bár, már több mint száz év telt el azóta, de mintha a " Casa dei bambini " gyermekeinek szavát hallanám ott az Anyahajó Stúdiónkban  a Minecraft programjában játszva: "Segíts, hogy magam csinálhassam! " Szoktunk hivatkozni arra, hogy mennyire mások a mai gyerekek , mint a  régebbi időkben születettek. Való igaz, de teljesen ugyanolyanok némely tekintetben.Csak néhányat emelek ki közülük: ugyanolyan szeretetre éhesek, ugyanolyan ösztönös cselekvési vágy van bennük, ugyanúgy a játék az elemük. Az meg a mi dolgunk, hogy ezeket az alapszükségleteket milyen módon , milyen eszközökkel elégítjük ki munkánk során.A magam részéről csak hálás vagyok azért, hogy kezünkbe kaptunk egy olyan játékot, amely hatékony segítséget nyújt ahhoz, hogy megfeleljünk a fentebb említett "követelményeknek". Nem azt mondom, hogy csak ez az egyetlen eszköz, és csak így lehet örömpedagógiát megvalósítani, de az eddigi, több éves tapasztalat mondatja ki velem, hogy a célnak megfelelő programot kaphattunk eszköz- és módszertárunk gazdagításához. Az más kérdés, hogy mennyi munka, mennyi belemélyedés, kísérletezés szükségeltetik ahhoz, hogy a Minecraft nyílt forráskódú, online építkezős játék valódi hasznukra, örömükre váljon a gyermekeknek.  Enélkül nem gondolom, hogy igazi célját érné el a vele való foglalatosság, sőt akár még  káros is lehet. Pl. ha nem mi tanítjuk meg az időkorlátokat a ránk bízott gyermekeknek , vagy ha nem vezetjük rá őket  a szép és kulturált építkezésre, természetesen  megengedve számukra emellett  az izgalmakat és a szabad szárnyalást a játék során.
Következzen hát műhelymunkánkba egy néhány perces, rövid bepillantás:

Kategóriák: Kollégák blogjai

Építsük meg Magyarországot! - Kisszékely kulturális és természeti értékei a Minecraftban 4.- A tanösvény kijelölése

Szeverényi Irma - 2018.02.12. hétfő - 16:39:00


Nem kis feladat hárul diákmentorunkra, Barnira projekttevékenységünk során. Előzetesen részleteztem, miként is választottuk ki Kisszékelyt, hogy megépítsük a Minecraft EDU programjában.Barni lett a csapat vezetője, akivel napi szinten egyeztetem a teendőket. Hála Szülei és Pedagógusai támogatásának, minden nap bejöhet  hozzánk a foglalkozások során, hogy irányítsa, navigálja az építés folyamatát. Természetesen mellette vagyok minden pillanatban, hiszen mind a ketten kellünk ahhoz, hogy rendben menjenek a folyamatok. Oly' annyira szükséges az egyeztetés kettőnk között, hogy a foglalkozásoktól függetlenül is összeülünk, hol az Anyahajó Stúdióban, hol itthon nálam, és tervezzük a további lépéseket, rendezzük a terepet, kijelölve a Kisszékelyben található kulturális és természeti kincsek helyeit a Minecraft világában. Most egy 4 perc 50 másodperces kis ízelítőt adok át a Kedves Érdeklődő Olvasóknak abból, hogy miként is jelöltük ki közösen a Lázár Ervinről elnevezett Négyszögletű Kerek Erdő Tanösvény négy szirmát, a csodálatos körutat. Egy kedves ajándékozó kedvű hölgy, Fodor Károlyné jóvoltából kaptunk posztert, ahol kinagyítva láthatjuk a Tanösvény útvonalát. Ezt figyelve, kísérve rajzolódott ki Barni keze által a négyszirmú Kerek Erdő Tanösvény útvonala a következő lépések szerint:

Nagy izgalommal várjuk a folytatást. Reméljük, a kis Csapat nem csügged el a munka során, és a szorgos hétköznapok meg fogják hozni a boldog ünneplés napját!
Kategóriák: Kollégák blogjai

Építsük meg Magyarországot! - Kisszékely kulturális és természeti értékei a Minecraftban 3.- Malacka a gémeskútnál

Szeverényi Irma - 2018.02.12. hétfő - 15:45:00

Írtam az előzőekben, hogy bizony vannak az építés közben meleg helyzetek. Konfliktusokat kezelni, azokat megoldani nem könnyű perceket jelent. Szerencsére azonban több ennél  az az együttes munka, tevékenység, ami  közös, örömteli élményt jelent számunkra. Figyelve, izgatottan várom ezeket az úgynevezett "kozmikus pillanatokat", amelyek igazi értelmet nyernek tevékenységemnek.Ilyenkor valami belső hang sugallja: " indítsd el  most gyorsan  a videófelvevő kamerádat!". Őszintén szólva, nem is tudom, mi fog következni, hiszen nem beszéltünk meg előre semmit. Csak így utólag, itthon megnézve a felvételt ámulok el, hogy micsoda ajándékot kaptam ismét a Sorstól kis diákjaim jóvoltából. Komoly projektben vagyunk ezekben a hetekben, ahogyan szóltam is erről az előző bejegyzésekben. Most elhoztam blogomba tevékenységünk 19 percét, amit szeretettel és örömmel nyújtok át a Kedves érdeklődő Olvasóim részére. Tizenkilenc perc, amelyről mennyi mindent tudnék írni, mesélni... De nem teszem, hiszen senkinek idejét nem szeretném rabolni. Csupán summaként annyit írok le, hogy újfent megerősödtem abban, hogy a technika vívmánya áldássá válhat számunkra, ha felismerjük annak pozitív hozadékát. Ha nem az eszköz uralkodik rajtunk, hanem mi uraljuk a terepet úgy, hogy abból csupa szép és jó származzon kis diákjaink részére.
Hálás köszönetem azoknak, akik megtisztelnek azzal, hogy  végignézik a következő tizenkilenc percet. Workshop-viedeókrónikám  - reményeim szerint - nem szorul részletes magyarázatra azok számára, akik hallják a ma hívó szavát, akik velem együtt érzik, és tudják, bár a szeretet nyitja meg elsősorban az ajtókat a ránk bízott gyermekeink  felé, ám ennek megvalósulása  csak egy  hozzájuk szabott, vadonatúj tanulási környezetben lehetséges.
Következzen hát az a  néhány perc, amely a Minecraft EDU világában zajló projekttevékenységünk néhány mozzanatát örökíti meg:

Kategóriák: Kollégák blogjai

Építsük meg Magyarországot! - Kisszékely kulturális és természeti értékei a Minecraftban 2.- Konfliktuskezelés építkezés közben

Szeverényi Irma - 2018.02.12. hétfő - 05:33:00


Előző blogbejegyzésben említést tettem arról, hogy milyen kockázati tényezői vannak projekttevékenységünknek. Egyik veszélynek  láttam az építés során felmerülő konfliktushelyzeteket. Nem kellett sokáig várni, hiszen csakhamar szembesültem ezzel. Nem mondom, meleg perceket éltem át, s úgy vélem fogok is még átélni az elkövetkezendő hetekben. Fokozottan érvényes a jelen helyzetre az, hogy előretervezni lehet ugyan, de az adott szituációk azonnali rögtönzést igényelnek. Kis Csapatom mindegyike különleges személyiséggel bír. Szinte mindahány hatalmas cselekvési ösztönnel, kreativitással szeretné belevetni magát Kisszékely gyöngyfalujának építésébe. Tulajdonképpen a Minecraft játék éppen is azért olyan népszerű a gyerekek körében, mert szabadon szárnyalhat fantáziájuk az alkotás során. Viszont a mostani projetünkben egy adott falut kell nekik megépíteni, ahol a természeti és kulturális örökségek jelennek meg. Ehhez bizony játékszabályokat kellett lefektetnünk, s egy projektvezetőt kijelölnünk Barni személyében. Ez a dolog pedig akárhogyan is, de valamilyen megkötöttséget jelent az építkező kezeknek. Belépve a Minecraft kisszékelyi világába, azonnal megindul a gyerekek  fantáziája, és máris helikoptert készítenének az égre, működő szivárvány jelzőfényt, parkour pályát és még mennyi minden csodaságot... Kettős érzés van bennem, mert mindig is a szabad kreativitást szerettem volna kihozni kisdiákjaimból munkám során. Most viszont ragaszkodnom kell ahhoz, hogy projektünk céljától ne térjünk el. Az alábbi videó bepillantást nyújt abba, hogy miként is próbáltunk megegyezésre  jutni egy kisszékelyi parasztház építését illetően. Adrikámnak korszakalkotó elképzelései lettek volna, viszont Barni, mint a projekt vezetője felelősségteljesen próbálta visszaterelni őt a falu jellegzetességeit hordozó épület megalkotásához.

Íme:


Úgy gondolom, mindenképpen hasznukra fog válni diákjaim számára mindaz, amit ebben a tevékenységsorozatban megtanuhatnak. Először is azt, hogy milyen szép megismerni gyökereinket, átvenni tőlük természeti és kulturális örökségeket. Valamint megtanulhatják azt is, hogy  akármilyen gyönyörű, világmegváltó ötleteik is vannak, de a jövő munkaerőpiacán igenis rendelkezniük kell majd az együttműködés, egymáshoz való alkalmazkodás készségével. S hogy még se szegjem  kedvét építkező Csapatomnak, hát mindenki lehetőséget kap Kisszékely építése mellett arra, hogy saját világát is megnyissa, ahol azután az építésben csupán saját kreativitása szab határt számára.????
Kategóriák: Kollégák blogjai

616. Mert írva vagyon….

L. Ritók Nóra - 2018.02.11. vasárnap - 14:21:33

Hallottam a napokban egy történetet. Gerald Durrellhez kötődik. Dolgozott egy állatkertben, és látta, hogy a zsiráfnak mindig felmelegítik 40 fokosra a vizet, amivel itatják…. és ez elég macerás volt. Kérdezte, miért kell ez? Senki sem tudott rá válaszolni, csak, azt, hogy így van leírva, így kell. Ő vette a fáradságot és utánanézett. Elég sok kutakodás után derítette ki, hogy sok évvel azelőtt egyszer megfázott a zsiráf…és meleg vízzel itatták. Aztán a gondozója elment, de a protokoll maradt, és mindenki, gondolkodás nélkül követte azt.

Azt hiszem, sok ilyen dolog van körülöttünk. Valahogy könnyebb betartani, mint gondolkozni, hogy mi az értelme.

Itt van pl. a rajzlap. Már az én gyerekkoromban is ezt használtuk az általános iskolában, a félfamentes, kicsit szürkés lapot. Ennek már 50 éve, akkor voltam elsős…. Akkor még nem sok minden volt, amivel a rajzórákon nyomot hagyhattunk a rajzlapon. Azóta az írószergyártás (is) nagyot lendült, filctollak, olajpasztellek, pasztellkréták, zselés tollak, és még annyi minden más lett elérhető a gyerekeknek. Ezekhez ez a rajzlap nem jó, ezek a műszaki rajzlaphoz, a fehér, sima felületű papírokhoz lettek kitalálva. Ám a rajzlap maradt a rendszerben, ma is ezt adják, rajta a felirat: általános iskolai rajzlap. Fogalmam sincs, hogyan lehetne elérni, hogy váltás legyen ebben, és olyan rajzlapon dolgozhassanak a gyerekek, ami az új eszközökkel megfelelő esztétikai minőséget is ad.

Hallgattam a héten a gyerekeket. A testnevelés óráról, azon belül is az ugrószekrényről meséltek, hogy mennyire utálják, és milyen nehéz. Eszembe jutott, hogy én is mennyire utáltam, fél évszázada. Vajon mióta lehet benne az általános iskolai testnevelés körében? Vajon tényleg olyan eszköz, ami a legeslegjobb azóta is? Nem vagyok testnevelő-tanár, lehet, nincs semmi, ami jobb lenne… De a múlt héten hallhattam Miskolcon, a Taní-tani konferencián egy remek előadást a testnevelés tantárggyal kapcsolatban. Arról, milyen fontos lenne a gyerek öröme, hogy a játék mennyivel fejlesztőbb, mint a sorban álló „katonásdi” és azt is, hogy minden feladatot az adott gyerekhez kellene mérni, távolságban, tempóban. Láttam videókat, ahol a zene ritmusára pattogtatták a labdát, és a végén társasjátékkal kombinált ügyességi-gondolkodós feladatokat oldottak meg. Minden gyerek boldog volt, egy sem szembesült azzal, hogy ő ügyetlen, nem az volt a lényeg, hogy átugorja-e az ugrószekrényt, vagy sem, hanem a mozgás öröme.

És találni ilyet nemcsak az iskolában. Mivel a munkánk során gyakran segítünk az ügyintézésben a társadalom perifériáján élőknek, furcsaságok vannak itt is. Most pl. az időpont-foglalással kapcsolatban volt, de más területen is ugyanez a protokoll: telefonon információt csak az ügyfélnek adnak ki. Ami jogos, ha úgy nézzük, hiszen sokszor személyes dolgokról van szó. De az az adategyeztetés, ami ilyenkor zajlik, semmilyen biztosítékot nem jelent arra, hogy tényleg az ügyféllel beszélnek.

Eddig próbáltunk úgy alkalmazkodni ehhez, hogy a telefonnal elmentünk az illetőhöz, mivel ő nem tudott telefonálni, mert vagy nem volt telefonja, vagy nem volt rajta pénz, így a mienkről felhívtuk az adott ügyintézőt, kihangosítottuk, és segítve az ügyfelet, hogy értse, meg, hogy kérdezzen rá, suttogva, mellette állva próbálkoztunk. Néha persze hangosan is bekapcsolódva, ha próbálták lepattintani őket.

De van, hogy ezt nem tudjuk megoldani, mint most is. Nemrég foglaltunk ugyanis időpontot a szemészetre, több embernek is. Aztán az élet úgy hozta, hogy egyikük elment, és a szemüveg történetet nem tudjuk végigvinni vele. Közben, egy másik faluban, az egyik gyereknek az öt dioptriás szemüvege eltört, a kolléganőmnek szúrt szemet a hunyorgó gyerek, mikor a heti művészetis órán találkoztak. Kiderült, már egy hete nincs szemüvege. Elhozta, megnézettük, de sajnos nem javítható. Nem baj, kerestünk keretet, van szerencsére, sokan küldenek adományban, már csak a lencsét kell kicserélni. Mert ami volt, az már olyan karcos, hogy azt nem érdemes áttenni. Következett hát az időpontkérés. Kapott is, ide nem kell az ügyfél, kérni bárki kérhet, telefonon is, bárkinek a nevére. A kapott időpont két hét múlva lenne. Tanakodtunk: még két hétig a gyerek szemüveg nélkül…. az nem lehet, az túl sok. És hirtelen eszünkbe jutott a felszabadult, korábbi szemészeti időpontkérés… Arra talán be lehetne tenni a gyereket. Vidáman, a megoldás reményében telefonáltunk.

A kolléganő azonban nem járt sikerrel: az időpontot lemondani ugyanis csak az ügyfélnek lehet. De, mondja, ez most nem lehetséges, mert az ügyfelet nem tudjuk elővarázsolni. A válasz ugyanez: csak az ügyfél mondhatja le. „Azt tetszik mondani, hogyha nem a saját nevemen mutatkozok be, hanem annak a nevén, akinek az időpontfoglalás szól, akkor le lehet mondani?” –kérdezte a kolléganőm. „Nem, mert tudnia kell a TAJ-számot is….” –hangzott a válasz. Azt persze tudjuk, hiszen mi kértük az időpontot neki is, meg a többinek is, névvel, TAJ-számmal. „Tehát, ha az ő nevén mutatkozok be egy másik telefonhívással, és bemondom a számát is, akkor lemondható az időpont, és áttehető a gyereknek?” Kis csend és gondolkodás után a protokoll szerinti válasz: „Az időpontot csak az ügyfél mondhatja le”.

Hát jó. Akkor játszunk tovább. A kolléganőm megköszöni, leteszi a telefont, majd újratárcsáz. Innen már megy a dolog, más a név, tudja a TAJ-számot, törlik a nevet az időpontról, és helyére mehet a gyerek.

Végül is megoldódott. Csak azt nem értem, miért jó ez így. Nem kellene átgondolni ezt is, életszerűbbé tenni, egyszerűbbé, elérhetőbbé mindenki számára? Ráadásul itt is ismernek minket, hiszen számtalanszor járunk el azokat segítve, akiknek ebben nehézségeik vannak. Tudták itt is, behallatszott a telefonba, ahogy a másik ügyintéző mondta: igen az Igazgyöngy foglalta le azt az időpontot… Mégis, ragaszkodtak a protokollhoz. Mi pedig belekényszerültünk egy értelmetlen hazugságba, ha azt akartuk, hogy a gyerek már a jövő héten szemüveghez jusson, és ne kelljen még két hétig vakoskodnia.

Nagyon sokszor van, hogy azok a szabályok, az a protokoll, ami valahol egy íróasztalnál megszületik, nem alkalmas a probléma kezelésére. Korábban, az iskola kapcsán többször telefonáltam ilyen esetekben. A válasz mindig az volt, amit jelzek, azt az élet produkálta, a jogalkotók erre nem gondolhattak. Nyilván ez is igaz. De talán jelezni kellene gyakrabban, nem pedig végrehajtani mindent. Elvégre gondolkodó emberek ülnek a székekben, veszik fel a telefont…. Ki jelez vissza, hogy nem jó valami, ha nem ők?

A céges világ ebben is elhúzott rég az állami szektortól. Mert ott nincs idő értelmetlen időtöltésekre. Ott folyamatelemzések vannak, hatékonyságnövelés. Egy sikeres, korszerű cégnél még a dolgozói elégedettség is fontos. Az ügyfélé meg pláne. Vajon ezekből mi lelhető fel (a valóságban, nem a dokumentációban) az állami intézményekben?

Kategóriák: Blogok, Kollégák blogjai

615. Csoport, civil szervezet, vagy társadalmi vállalkozás

L. Ritók Nóra - 2018.02.04. vasárnap - 21:30:46

Közösségek. Társadalmi problémák. Állami feladatok. Finanszírozás. Fenntartás. Megoldások. Adaptálhatóság. Átpolitizálódás. Talán ezek mentén a kulcsszavak mentén gondolkozom mostanában a legtöbbet a civilségről.

És van min gondolkozni. Pláne, ha az ember a nemzetközi tapasztalatokkal is összeveti mindezt.

Civilek és közösségi tevékenység. Azt hiszem, ez lenne a testreszabott feladat nekünk. Helyi igényekre szervezni közösségi megoldásokat. Mert jó az embereknek közösséget alkotni, közösségi élményeket szerezni, együtt lenni, megerősítéseket adni egymásnak érdeklődésről, tudásról, az élet minden területén. Jó, ha találunk egy faluban embereket, akik képesek pl. a hobbijuk mentén egy kis közösséget alkotni. Aztán, ha szeretnének valami forrást ehhez, akkor intézményesülni kell, szervezeti forma szükséges, alapítvány, egyesület. Még ez is rendjén van.

Ám a világ nem ilyen csodás, hogy az emberek csak az élmények, a szabad idő, a hobbi mentén gondolkozzanak. Vannak, akiket a közösség problémái nem hagynak nyugodni, mert tele vagyunk ám ilyenekkel, leszakadó régiókkal, elszegényedéssel, annak minden hozadékával, szétzilált közösségekkel. Ezekre a problémákra az állami rendszer nem tud megfelelő megoldást adni. Egy részére megoldási protokollja sincs, ahol van, ott is sok a baj, kiégett, eszköztelen szakemberek, mélyen rögzült, idejétmúlt szerepek. A növekvő gondokat a civilek egy része nehezen viseli, megoldást keres, új utakat, módszereket.

Állami feladatok kerülnek így a civilekhez, akik ráadásul sikeresen próbálkoznak a megoldással.

Sok civil szervezet elszigeteli magát a rendszertől, szándékosan, mert úgy látják, nekik, egyedül jobban megy. A rendszer csak gátol, ne is törődjünk vele, mondják, és fejlesztik a saját modelljüket, mintegy zárványt. És dolgoznak, először csak önkéntesen, aminek mindig van egy ad hoc jellege, hiszen közben munkahelyük van, élnek, más programjaik is vannak. Ám a problémák nőnek, és úgy tűnik, a megoldásokhoz több kell, napról napra kell, aki dolgozik benne, folyamatosság kell… és ehhez forrás.

És itt bejön a finanszírozás kérdése. Mert a folyamatos munka, jelenlét már nem megy pénz nélkül. Amit leginkább elérhettek, azok a pályázatok voltak. Ide viszont speciális tudás kell, és infrastruktúra, amit többnyire pályázatokból a civilek elkezdenek felépíteni. Amikor munkaviszonyban is alkalmazhatott a munkára szakembereket a civil szervezet, a fenntartás is új színt kapott. Mert a problémamegoldásba magát bedolgozót nem szívesen engedték el, ha már működött a dolog, jó lett volna megtartani. Aki jól csinálta, pályázatról pályázatra tudta biztosítani az állásokat, és ez átstrukturálta a gondolkodást. Mert szempontként zárkózott fel az állás megtartása a problémamegoldás mellé, sőt, sokaknál meg is előzte ezt. Már nem úgy kerestek pályázatot, ami a küldetésükhöz igazodott, hanem a fenntarthatóság, az állások megtartása szerint. Sokakat félrevitt ez az eredeti küldetéstől.

Aztán jött az átpolitizálódás, ami a pályázatok elérhetőségét is meghatározta. Mert lettek a támogatásra méltó és méltatlan szervezetek. Egy maradt fix, a megoldásra váró társadalmi problémák, egyre növekvő száma, és a mélysége.

No meg ott a közvélemény. A maga álláspontjaival, véleményével, ítéleteivel. Ha civil vagy, dolgozz önkéntesen! A jó civil így dolgozik ám…. mondják a munka terepétől távol élők. Ám ezekben az állam működési hézagaiban felnőtt munkát nem lehet már így kezelni. Az állami rendszer is munkaviszonyban próbálja megoldani az oktatás, a szociális, egészségügyi terület, stb. problémáit. Vannak persze, ahol az önkéntesség becsatornázódik, nálunk is. De ennek a megszervezéséhez is speciális tudás és infrastruktúra kell már, ami folyamatos és napi szintű munkával végezhető csak.

Szóval, ekkor jött a közvéleménytől a megélhetési civil fogalma. Mert szégyellje magát, ha e munka mellett nem tud másból megélni. Ha ebből van a fizetése. És itt bejött egy másik érdekes dolog is. A probléma mesterséges fenntartásáról. Mert a társadalmi problémákban dolgozó civil szervezetek azért dolgoznak, hogy ne legyen rájuk szükség. Igazából a munkájuk során folyamatosan fel kell számolni önmagukat. No, ez már azért nagy falat…. ezt az ellentmondást feloldani nem egyszerű.

Mennyi ellentmondás, tisztázatlan viszonyulás van ma a civil szervezetek működésében… Talán egyszer érdemes lesz valakinek elemezni ezt is. És akkor talán megtalálnánk jobban magunkat a rendszerben, látnánk a helyünket, szerepeinket, feladatainkat.

És remek lenne, ha az állami feladatokat az állam tervezhetően finanszírozhatná a civileknél. Ha a civil szervezetek a probléma megoldására tudnának fókuszálni, és ebben kezelhető lenne önmaguk felszámolása, és az új problémakezelés megtalálása is. Mint Bart Weetjens, (Ashoka fellow), aki idomított patkányok segítségével felszámolta a taposóaknákat, egy komoly szervezettel, amit kiépített a világon. Aztán, mikor ez készen volt, másba kezdett: hogyan tudná a patkányok kivételes szaglását a tbc kimutatásában kihasználni. Mert ez a legolcsóbb és legegyszerűbb diagnosztikus eljárás, amivel a legkorábban felfedezhető a gyilkos kór. Felszámolt egy problémát, aztán keresett másikat.

Azt hiszem, az is jó lenne, ha a társadalmi problémák megoldásában dolgozó civil szervezetek céljai között megjelenne a multiplikálhatóság, adaptálhatóság is. Hogy ne zárványokat fejlesszenek, hanem máshol is beépíthető tapasztalatokat.

És jó lenne, ha ezek a civil szervezetek társadalmi vállalkozásként tudnák meghatározni magukat. Ahol a probléma megoldása iránt érzett szenvedély mellett természetes, mindenki által elfogadott „láb” lenne az üzlet, a fenntartás. Tervezhetően. Jó lenne nem kínlódni ennyit ebben a munkában. Jó lenne kevesebb akadállyal megküzdeni.

Vajon elérjük-e valaha, hogy az állam, és az intézményrendszere nálunk is partnerként tekintsen a civilekre? Hogy építsen a munkájukra? Néha álmodozom ilyesmiről….De ebben most nem állunk nyerésre…. sajnos. Lassan hungaricum lesz a magyar civil szervezetek helyzete.

Kategóriák: Blogok, Kollégák blogjai

614. Alkotók, végrehajtók, sodródók

L. Ritók Nóra - 2018.01.27. szombat - 17:34:03

Azt kérdezték tőlem a minap, mit gondolok, milyenek a pedagógusok ma Magyarországon. Hosszasan gondolkodtam, mit is mondhatnék, és egy kis időt kértem. Mert nem akarok az általánosítás csapdájába esve megbántani senkit… mégis, össze kellene valahogy foglalnom az érdeklődőnek, milyen jelenségeket tapasztalok gyakrabban, mit gondolok a változásokról.

Mert változások vannak, ez kétségtelen, több kitekintésben is látom ezt, hiszen tagja vagyok szakmai hálózatoknak, dolgozok oktatási programokban, megfordulok sokfelé, kapcsolatban vagyok több iskolával, és egyre többen írnak nekem üzeneteket, amiben tanácsot, segítséget kérnek, pedagógusok, szülők, mindenfelől.

Az a véleményem, hogy egy tantestület munkáját alapjaiban határozza meg az igazgató, nem változott. Ma is azt látom, az ő viszonyulásuk a változásokhoz, helyzetekhez, problémákhoz, leképeződik a hozzájuk tartozó pedagógusokban. Az igazgató erősít meg és szorít vissza folyamatokat, támogat, vagy figyelmen kívül hagy, megerősít, vagy fenyeget, esetleg büntet. Aki nem bírja, vagy elmenekül, vagy alkalmazkodik. A többség ezt teszi. Főleg vidéken, ahol nincs hova menni.

Nos, most három nagy csoportba rendezem magamban a pedagógusokat. Nyilván meghatározó az is, milyen iskolában tanítanak, olyanban-e, ahol a szülői háttér támogató, sőt, a szülők bele is szólnak a dolgokba, erős az érdekérvényesítési képességük, vagy egy szegregált iskolában, ahol a napi gondok aláássák a pedagógiai munka minden elemét, és támaszkodni sincs kire.

Az első csoportomban az alkotó típusúak vannak. Régen belőlük sokkal több volt, az igazgatók zöme ilyen volt, és a tantestületekben is sokan dolgoztak így. Kreatívan, keresve az új megoldásokat, örömmel, és büszkén. Iskola-arculat alakítók voltak, egyéniségek, kísérletezők, műhelymunkában dolgozók. Szabálytartók, de rugalmasan alkalmazkodók. Ma ilyen igazgatót alig látni. Azokban az iskolákban, ahol még ez a szellemiség fellelhető, ott a tantestületen belül többségben van még az alkotó pedagógusok típusa, kész csoda, hogy tudtak egymást támogatóan megmaradni, és fontos az is, hogy kapnak megfelelő szülői támogatást is. Így képesek még arra, hogy a legjobbat hozzák ki a kötöttségekkel teli helyzetből. Ezek az iskolák jellemzően nem a leszakadó települések intézményei.

A második csoportot inkább a végrehajtás jellemzi. Ez jelen volt mindig, de a központi irányítás most ezt a szerepet felerősítette, és azt hiszem, el is torzította. A helyi megoldásokon való gondolkodás központi szintre került, a gondolkodni akaró igazgatók pedig ezt nem bírták. No meg a rendszer sem bírta őket. Helyükre olyan személyiségek kerültek, akiknek az erőssége a szabályok betartatása, és nem a megoldásokon való töprengés. Mondhatnám, hogy adminisztratív irányítók ők, hiszen egy más felelősségi körben vannak most, mint elődeik, utasítás-vezéreltek, a végrehajtás felelőssége van csak rajtuk. Így is élik meg, nem akarnak alakítani a dolgokon, úgy vezetik az iskolát, mintha csak annyi lenne a dolguk, hogy létezzenek, változást ne generáljanak. „Ezt a feladatot kaptam a fenntartómtól, a munkaadómtól, kötelességem maradéktalanul végrehajtani.”- olvastam nemrég egy iskolaigazgató levelében az egyik listán, ahol az iskolák honvédelmi intézkedéseiről volt szó. Az ilyen igazgató mellett a tantestület is ilyenné válik. A visszacsatoláshoz kapcsolódó öröm abban testesül meg, hogy jól hajtotta-e végre az utasítást. Ehhez nem kell a gondolkodni akarás. Megmondják, mint kell tenni, azt is, hogy hogyan, milyen papíron, mikor, hányszor, stb. Ők elfogadnak mindent, szó nélkül. A pozícióban érzett biztonság ebben a megerősítő, teszik hát, amire utasítják őket, egyik nap ezt, másik nap akár az ellenkezőjét, ahogy a feljebbvaló kéri.

A harmadik típus a sodrodóké. Ők is végrehajtók, de bennük már annak az öröme sincs meg, hogy megcsinálták, amire utasították. Itt látok még altípusokat, többféle kiágazással. Az érzelmet nem mutató, véleményt nem mondó, kiégett pedagógus az egyik. Aki vagy marad, nyugdíjig, mert olyan az élethelyzete, kora, hogy nem tud hova lépni, ők úgy védik meg magukat, hogy gépiesen dolgoznak, örömtelenül, belefáradva, a „nekem mindegy” hangulatban napról napra, évről évre. Már csak a nyugdíjat várják. Kárt nem okoznak, de haszna sincs a munkájuknak, látszat csak, amit végeznek, teljesítmény nélkül, a felelősség áthárításával a gyerekekre. Ők nem foglalnak állást semmiben, üres tekintettel ülnek a gyűléseken, nem sértődnek meg semmin, és nem örülnek semminek. Nem vállalnak semmit, csak ami kötelező. Vannak, akiknek van más lehetőségük, és elmennek onnan, vagy elköltöznek, vagy pályaelhagyók lesznek. Az élethelyzetük függvénye, hogy mennek, vagy maradnak.

A sodródóknál van másik típus is. Amikor a kiégés negatív érzelmekkel párosul, mérgezve magát, a kollégáit, a légkört és persze a gyerekeket is. Irigység, rosszindulat jellemzi őket, így viszonyulnak a gyerekekhez is, ilyen szülői történetet kapok a legtöbbet, a pedagógushoz, de talán az emberhez is méltatlan megalázásoktól kezdve a kárörvendő, ebben az érzésben partnert kereső (és találó) magatartásig. Sajnos, az is minden valószínűség szerint igaz, hogy akire ez jellemző, az szakmailag és emberileg nem volt eddig sem alkalmas pedagógusnak.

Sokat gondolkodom a pedagógustársadalmon. Nézem a változásokat, és nem látok benne pozitívat. Érdekes különben ez a túlélési stratégia-dolog is… hogy kiben, milyen utat tör egy romló helyzetben a kreativitás, az érzelmei merre viszik. Megfigyelem a folyamatokat a generációs szegénységben élő, tanulatlan embereknél, és a tanult pedagógus-társadalomnál is. Küzdök azokkal, akik ott élnek generációk óta ugyanabban a szegénységben, azért, hogy a gyerekeik sorsa más irányt vegyen. Értem, hogy ott küzdenem kell.

Ám nehezen értem a pedagógusokat. Mostanában kijutott nekünk a negatív mondatokból. Próbálom érteni, hogy miért mond olyat a gyereknek a tanítója, hogy „te csak azért kapsz ösztöndíjat az Igazgyöngytől, mert a nagyanyád ott dolgozik”. (Az ösztöndíjat alapja a tanulmányi eredmény, 69 ösztöndíjasunk van, ebből a 9 munkatársunk családjából csak 2 gyerek kap). Vagy miért hangzik az el szülői értekezleten, hogy azért nem tanulnak jól a gyerekek, mert az Igazgyöngy túlságosan leterheli őket? Tény, hogy igyekszünk a legtöbbet segíteni a velünk kapcsolatban levő általános iskoláknak: tanszerekkel, játék és könyvadományokkal az iskolai könyvtárakba, színházi-báb-zenei előadásokkal, amiket felváltva viszünk iskolákhoz, az ösztöndíjprogrammal, amiben természetesen kikérjük a pedagógusok véleményét, kirándulásokkal, táborozásokkal, karácsonyi cipősdoboz ajándékokkal, befizetjük a fizetős programokat, ha egy család nem tudja, kifizetjük a tablóképet, megvesszük a fehér blúzt, mi szólunk, ha rosszul van a gyerek, mert mi elérjük a családokat bármikor, az iskolapszichológusunkat is becsatornázzuk ide, no meg ott a művészeti iskola, meg a tanodánk, és sorolhatnám még tovább. Azt szeretnénk, ha jobb lenne a gyerekeknek. Ha több lehetőséget kaphatnának, mint amire az adott iskola képes.

De egyre többet kell harcolnunk az iskolákkal. Mert ha egy fejlesztő programot viszünk a gyerekeknek, egy szegregált iskolába, ahol nem dúskálnak a lehetőségek között, van, ahol az igazgató reakciója az, hogy fizessünk arra az időre bérleti díjat. Az meg, hogy esetleg olyan képzést kínálunk nekik, amivel eszközt kaphatnának egy sikeresebb munkához, mára már elképzelhetetlen. Egy percet sem áldoznak rá. Minek az? Szakirodalom? Ugyan már… Szándékoltan hagynak ki az esetkonferenciákról, pedig már bevett gyakorlat, hogy ott vagyunk, és próbálunk segíteni a legproblémásabb gyerekeknél. Furcsa jeleneteket élek át az oktatási szegregáció elleni munkában is. Mert az, hogy a szegregáló iskolákkal vitázunk, természetes. De az, hogy azok, akiknek az iskolája szegregálódott, ők vagy ülnek és hallgatnak, mintha nem lenne közük semmihez, vagy ők is egyetértően bólogatnak, mikor az hangzik el, hogy minek szólok bele, mikor nem is itt lakom, jobb lenne, ha kiszállnék a tárgyalásokból… nos, ezt már végképp nem értem.

Mintha mindenkinek jó lenne minden, úgy, ahogy van. Mi történik velünk, pedagógusokkal?

Próbálok persze a pozitívba kapaszkodni. Azt az igazgatót nézni, aki arról beszél, mekkora munkája van abban, hogy a szegregált iskolában lelket verjen minden reggel a pedagógusaiba… de nem adja fel. A heti levélbe, amit egy másiktól kaptam, hogy mennyire élvezik a rajzi feladatokat, amiket küldök, a pedagógusok is, és a gyerekek is. Próbálom azt gondolni, hogy még visszahozható valami összességében abból, amit a pedagógushivatás jelent. Amiben a gyerek volt a legfontosabb.

 

Kategóriák: Blogok, Kollégák blogjai

Építsük meg Magyarországot! - Kisszékely kulturális és természeti értékei a Minecraftban 1.- A kezdetek

Szeverényi Irma - 2018.01.25. csütörtök - 08:46:00


Szeretem a frissensülteket. Ez így igaz a szó eredeti és átvitt értelmében. Ha valaki belekóstol a digitális pedagógia világába, tapasztalhatja, hogy szinte napról-napra új, friss "étek" kerül a közös asztalra. A bő választékból most egy igazán izgalmas projektbe kezdtünk ott bent az Anyahajó Stúdiónkban. "Építsük meg Magyarországot!" - hangzott a felhívás néhány héttel ezelőtt a Microsoft Innovatív Pedagógus ProgrambanAz építés helyszíne a Minecraft EDU , azaz a Minecraft online építkezős játék oktatási verziója. Mivel kis Csapatom már tavaly óta játszik a programban, nagy örömmel vittem a hírt számukra. Elkezdődött hát a tanakodás, mi is legyen az a hely, ami érdekes, ami szép hazánk eddig még nemigen ismert kulturális és természeti értékeit mutatja be. Jöttek az ötletek sorban, míglen egy kis falucska mellett döntöttünk, amelynek neve Kisszékely. Ennek magyarázata az, hogy egyik kis tanítványom, Barni sokat mesélt kisszékelyi élményeiről, hiszen nagyszülei onnan származnak, s a család rendszeresen visszatér oda. Tehát Barni révén helyismerettel rendelkezve, bátran belevágtunk a nagy projektbe. Átgondolva a programtervet, a kivitelezés folyamatát, rögtön láttam, hogy bizony ez nem néhány nap tennivalója lesz, hanem egy sok hetes építési folyamat. Előrelapozva  naptáramban, ahol már a Digitális Témahét jegyezve van, arra az elhatározásra jutottam, hogy Kisszékely megépítését, s az építés folyamatát , majd a kész épületeket és természeti kincseket bemutató videók befejező munkálatait arra a hétre tervezzük meg. Így az "Építsük meg Magyarországot!" mozgalomban való részvételünk a Digitális Témahétben teljesedne ki. Azon a héten tennénk rá a koronát a több héten át tartó közös építkezésünkre. Projektnaplónkat digitális osztálytermünk, az Anyahajó blog jobb oldalán, a Padlet online újságfalán vezetjük. A blogban heti rendszerességgel kapják a gyerekek az aktuális tennivalókat, nézhetik meg az elkészült videókat, s olvashatják a visszajelzéseket. Kedves Érdeklődő olvasóim ITT tekinthetnek bele. Folyamatosan dokumentálom munkánkat a projekt során. Mind a Minecraft játékon belüli, mind pedig az Anyahajó Stúdióban elhelyezett kamerával készítem felvételeimet. A programból portfólióként lehet exportálni a képeket. Most az építés elkezdésének mozzanatairól hoztam egy kis workshop-videókrónikás tudósítást. Bár - mint említettem - a "kormányrudat" én tartom kezemben, de a projekt irányítását diákmentorként Barnus vállalta magára, mit aki jó ismerője Kisszékely falujának. Sőt! Szerencsés módon kiválóan eligazodik a Minecraft világában. A következő videó az első "kapavágásokról" szól. Kisszékely főutcáját kezdték építeni a fiúk. Ha valakinek ideje, türelme van a film megnézéséhez, láthatja majd, hogy milyen komplex fejlesztési, nevelési lehetőség rejlik egy ilyen projektben. Nem sorolom, talán nem is kell. Ugyanis, ha valaki tudja, hogy egy sajátos nevelési igényű, sok tanulási akadállyal küzdő kisdiáknak mennyiféle fejlesztésre van szüksége, az megérti, miért is szeretem munkám során a projektpedagógiát. Ezen felül, nem mellékesen, miként válik egy fejlesztőszoba tehetségnevelő műhellyé, ha szabad utat adunk ennek. Íme:



Most pedig egy rövid, másfél perces bemutató következik a Minecraft kamerájával készített felvételekből:



Minden erőmmel igyekszem együtt haladni a fiúkkal, ami a Minecraft tudásomat illeti.
Ennek köszönhetően el is készítettem NPC valónkat Barnival együtt. Mi fogadjuk az építkező csapatot a falu szélén, s ránk kattintva némi köszöntőt mondunk számukra. Boldog vagyok, mert ezzel elnyertem elismerését Minecraft-tudós kisdiákjaimnak, hiszen ők még ilyet nem is csináltak.

Így nézünk ki Barnikámmal a falu határában:


Barnira kattintva ez olvasható:


Én a játékszabályt közlöm velük, ami a szóra kattintva jelenik meg az Anyahajó blogban:




Úgy látom, rendkívüli kihívás előtt áll a kis Csapat! Nem tagadom, kockázat bőven akad... "Némi" aggódással tölt el technikai hátterünk bizonytalansága... A közös építés esetleges konfliktusteremtő helyzete sem kicsiny veszélyhelyzet számomra. Ám, mint eddig, úgy ezután is igyekszem Anyahajónk "kormányrúdját" biztos kezekben  tartani, hogy nemes célunkat elérjük. Hiszen, ha az előttünk álló hetekben szépen haladhatunk a programtervünk szerint, akkor általunk Magyarországnak olyan gyöngyszemét ismerhetik majd meg sokan, amiről eddig még talán nem is hallottak.




Kategóriák: Kollégák blogjai

613. Adósságok béklyójában

L. Ritók Nóra - 2018.01.21. vasárnap - 15:42:57

Az ember gondol mindenfélét a szegénységben élők esélyeiről, azt reméli, a lehetőségek nyújtása és az azok elfogadására orientálás sikerre vezet abban, hogy változtatni tudjanak az életükön. És abban is bízik, hogy a változások majd kihatnak mindenre, szemléletre, önbecsülésre, egymás támogatására.

Ha ez ennyire egyszerű lenne, azt hiszem, már most kimondhatnám az Igazgyöngy modelljéről, hogy sikeres, kész, már nyolc év elég volt a biztos változáshoz. De nem így van. A probléma összetettségében ugyanis mindig felbukkannak olyan tényezők, események, melyek új megvilágításba helyezik az egészet, és jelzik, naiv ábránd volt azt hinni, hogy innen már megy simán a dolog a maga útján. Ezért nem igazán tudok hinni azoknak, akik nem abban a komplex hatásrendszerben dolgoznak, mint mi, és azt kommunikálják, hogy nekik megy, sikeresen, egyetlen terület befolyásolásával is. Ha pedig mégis megy, akkor a kiindulópont nem ugyanaz volt, nem a legmélyebben levőkről szól a modell, hanem olyanokról, akiknél valamelyik terület, legyen az közösség (akár vallási), vagy tudásszint, vagy korábbi, megfelelő munkatapasztalat alapot adott ehhez.

Ahol azonban ez nincs meg, és meggyőződésem, hogy a generációs szegénységben élő családok többsége ilyen, ott a leamortizáló negatív, és a fejlesztő pozitív hatások küzdelméről szól a dolog, és csak a sokpontú, folyamatos beavatkozások hathatnak.

De még így is nagyon nehéz valamit kezdeni azokkal a történésekkel, amelyek  a munkánk kezdete előtt voltak, ám olyan helyzetet teremtettek, ami, akár egy életre meghatározza a későbbieket. Sok minden tartozik ide, a „miért nem tanult?”, miért szült olyan korán?”, „miért a bűnözés útjára lépett?”, stb… és az is, hogy „miért vett fel kölcsönt, ha nem volt biztos jövedelme?”, vagy „miért hagyott akkora közüzemi, vagy más tartozást felhalmozni?”

Mert ezek a lezáratlan ügyek ott vannak, ott maradnak rajtuk. Előbb a felszólításokban, amelyekkel épp úgy nem törődnek, mint a pénz felvételekor a visszafizetés szabályaival, vagy az igénybevett, ám sosem fizetett szemétszállítással, villannyal, vagy esetleg a valamilyen esetért kirótt pénzbeli büntetéssel. Később pedig ez behajtócégekhez kerül, és ha el is tudna indulni az illető egy másfajta életúton, amiben tisztességes, bejelentett munka van, legálisan szerzett, tervezhető jövedelemmel, a tartozások olyan béklyóban tartják, amitől nem tud megszabadulni.

Eddig is tudtam ezt, hiszen alig van olyan család a kapcsolatrendszerünkben, akiknek ne lenne valamilyen tartozása, de az, hogy ez mennyire ellenünk dolgozik, és milyen sok munkaviszony felmondása mögött húzódik okként, főleg meg, hogy mennyire visszahat ez mindenre, és milyen mértékben amortizálja le a pozitív hatásokat, nos, ez, ezen a héten világosodott meg előttem.

Mert most, egy eset kapcsán több tartozást és reakciót értelmezhettem, ami még visszamenőleg is választ adott kérdésekre. És érdekes túlélési stratégiát is körvonalazott, ami persze nem a jobb életminőséget körvonalazó jövő felé mutat.

Az alapvető probléma az, hogy a fogyasztói világ hatása nagyon erős, a „nekem is kell”, az „attól vagyok valaki, ha nekem is a birtokomban van a jólétet, gazdagságot jelképező dolog” ott lebeg gyerekben, felnőttben egyaránt. És ez nem párosul azzal, amit mi, akik más hatások között nőttünk fel megértünk: előbb tervezek, erre vagy arra nem telik most, spórolok valamennyit, aztán majd utána megveszem, stb.. Jelzem, ezt azért csak ott lehet gyakorolni, ahol van miből összespórolni. Ahol nincs, ott viszont a vágy még erősebben hat, a reménytelen vágyakozás ereje legyűri a következményekben való gondolkodás csíráit is. És nehezen érti meg a nem ebben a helyzetben élő ember, hogyha a hét tagú családnál nincs bevezetve a víz, miért a plazma tv a fontos beszerzendő árucikk, vagy minek a gyereknek tabletet venni karácsonyra, mikor napról napra gyűjtik a rőzsét a napi fűtés biztosításához. És nem érthető így számunkra a drága mobiltelefon hitelre történő megvásárlása sem, amiből a legmodernebb kell, miközben a digitális térben levő léthez nincs tudás, hiszen nem használja másra, mint játékokra és a facebookhoz, mert nincs miért pl. a naptárfunkciót üzemeltetni, vagy akár az ébresztőt, hogy a google keresőfunkcióit, vagy a különböző digitális eszközök összekapcsolását ne is említsem a millió más funkció között.

A felvett kölcsönök pedig rendre fizetetlenek maradnak, a tárgyakat többnyire eladják hamar, tartozással együtt, persze csak úgy, szóban megegyezve erről, ami aztán nem fizetődik az új tulajdonosnál, az eredetinél pedig kezd felhalmozódni, a felszólításokat figyelmen kívül hagyja, aztán, mikor, ha dolgozik, a munkabéréből kerül levonása, akkor a megoldási stratégia az, hogy felmond. Hogy ne tudják vonni tőle. Ijesztő, hogy hány felmondás mögött húzódik ez indokként.

Mert az egyszeri tartozás 33%-os levonását még elviselik. De a kétszeri 50% már sok. A minimálbér feléért már nem éri meg dolgozni nekik. Mert nem tudnak megélni a maradékból. A kamatokkal hamar egy-kétmillióra rugó tartozásból pedig a minimálbérhez igazodó  levonások beláthatatlan időre tolják a tehertől való megszabadulás határidejét. Akkor inkább legyen a közmunka, pár hónapig, amíg oda is el nem ér a behajtó keze, addig a bére ugyanannyi, mint amit a levonások után a „rendes” munkában kapna. Ráadásul azért a bérért még meg sem kell igazán dolgozni. Ha ott is utolérik, akkor ott is felmond. Így lesz aztán végül kifizetődőbb a feketemunka, ahol nincs behajtócég, ahol zsebbe megy a napi fizetés, ha nem is sok, de legalább az tisztán az övé.

És hiába értük el, hogy mióta dolgozunk velük, már nem vesznek fel kölcsönt, ami előtte volt, az nem eltörölhető, értik, hogy az az „ő saruk”, de nem bírnak vele, viszik magukkal, megöröklik a gyerekeik, eltörölhetetlenül, a kamatokkal halmozódva elképzelhetetlen összegekig.

Mit lehetne hát tenni? Megoldást találni már nagyon nehéz. A legnagyobb gond, hogy két világ van itt is. Az egyiknek a célja a fogyasztás növelése, a fétissé váló tárgyak folyamatos reklámozásával, az ennek elérése lehetőséget adó banki rendszer, ahol a cél a minél több kölcsönfelvétel, és a szintén erre rátelepült ág, a zálogháztól a behajtó cégekig.  Ezek az érdekek pedig nem egy homogén társadalmi közegben keresnek maguknak beteljesülést, hanem egy olyanban, ahol egy egyre nagyobb társadalmi réteg szinte öntudatlanul vonódik ez alá, tudás nélkül, a következményekkel nem gondolva.

Az pedig, hogy felnőtt ember, ő dönt, miért teszi, már nem lehet megnyugtató álláspont. Láthattuk az utóbbi években, hány család (nem is generációs szegény) ment bele az államba vetett biztos bizalom érzésével a hitelek, befektetések lehetőségeibe, és vált az addig biztos élete egy pillanat alatt kilátástalanná. A megoldás talán egy összehangolt, felelősség-tudatosság állapot kialakításában lenne. Amiben az oktatásnak kulcsszerepet kellene játszania. De szükségesek lennének hozzá a bankok is, a média, főleg a reklámjaival (vagy legalább a társadalmi célú hirdetésekkel), és a közösség befolyásolása is… Sok mindenki, aki akar és képes figyelni arra, hogy milyen helyzetben, milyen tudással élnek ma emberek az országban. A baj óriásivá nőtt. Hagytuk. Nem figyeltünk rá. A következmények pedig generációk életét határozzák meg.

Kategóriák: Blogok, Kollégák blogjai

"Jó lenne, ha jövőre te is járhatnál!",- avagy különös diákmentorság az Anyahajó Stúdióban

Szeverényi Irma - 2018.01.14. vasárnap - 07:00:00


Gyöngyszemre lelni boldogító érzés - úgy vélem - mindenkinek. Így vagyok ezzel én is, és hála a Sorsnak, olykor-olykor részese lehetek ennek az örömnek. Bár a gyöngykagyló könnyek között születik meg, ám a csodás látvány minden fájdalmat elfelejtet. Valahogy így élem mindennapjaimat ott  a mi kedves Anyahajó Stúdiónkban. Vannak nehéz pillanatok, azonnali döntést kívánó konfliktushelyzetek, hiszen válogatott kis Csapatom mindegyike valódi különleges bánásmódot igényel. Egyéniségükhöz, személyiségükhöz alkalmazkodva bizony sokszor fel kell adnom eredeti álláspontomat egy-egy dologgal kapcsolatosan. S ha megvívom csatámat önmagammal, akkor rideg észérveim egyszeriben porbahullanak, s egy más platóról szemlélve képes vagyok feladni eredeti terveimet, szabályrendszeremet. S a krízishelyzetek után boldogan tarthatom kezemben megszületett "Gyöngyszemeimet".Eme rövid bevezető után most csupán egy példát ragadok ki a sok közül, ami talán némi magyarázatot nyújt Kedves Olvasóimnak előző gondolatmenetem megértéséhez.
Szeptemberben érkezett meg hozzám Adrián. Ötödikes kisfiú, aki mögött viharos évek vannak, hiszen iskolai beilleszkedése enyhén szólva nehezen megy. Nem taglalom, mert örömpedagógiám lényege mindig a pozitívumok kiemelése. Utazó gyógypedagógiai foglalkozásaimban határozottan ragaszkodtam eddig ahhoz, hogy két gyermeknél többet egyszerre nem tudok fogadni, mert az IKT-val való fejlesztés csak így lehet hatékony és sikeres.Mindez szépen így történt mindaddig, míglen egyszercsak megalakult Anyahajó Stúdiónkban a Minecraft klub. Valósággal felpezsdült életünk. Kissé bajba kerültem, mert voltak olyan páros foglalkozások, ahol egyik diákom sem tudott eligazodni a játékban. Én magam is majdhogynem a szintjüknél voltam eme tudásban. Így kénytelen voltam álláspontomat feladni, és az osztályban tanító kollégákkal egyeztetve egy-két "Minecraft -tudós", de hozzám járó gyermeket mentorálás céljából elkérni. Jöttek volna ám egyszerre többen is, de azért ennek gátat kellett szabni. Adott esetben felborult az órarendem is, mert a játék során nyílvánvaló lett, kik azok, akik csudajó módon tudnak multiplayer módban együtt építeni, és kik azok, akik komoly konfliktushelyzetbe kerülnek a közös építés során. Voltak ám súlyos helyzetek, amikor sírva szaladt ki valaki tőlem , mert összerombolta építményét a társa. Igyekeztem a konfliktust kezelni, de azért jobbnak láttam, hogy egyelőre ne alkossanak a továbbiakban kollaboratívan.Következő szabályfeladásom akkor volt, amikor Adriánkám osztálytársával karöltve  megállított egy napon a folyosón. Két karomat megfogva, szinte könyörgő módon mondta el a következőket:"Irma néni! Legközelebb bejöhet velem Norbi az Anyahajóba? Megmutatnám neki a Kahootot, és építenénk együtt a Minecraft EDU-ban! " Vettem a mély lélegzeteket, hiszen számos olyan kisgyerek állít meg a folyosón, aki nem is rendelkezik szakvéleménnyel, hogy mikor jöhet be hozzám. Az ugyanis kiszűrődik, és el is mondják a gyerekek osztálytársaiknak, hogy mivel foglalkozunk ott bent az Anyahajóban. Természetesen, hogy eddig elhárítottam finoman kéréseiket, hiszen ez valóban nem lehetséges. Viszont Adrikám kérő szemei valahogy lefegyverezték kemény szívemet. Különösen az a mondata lágyított meg, amikor ezt mondta: "Tudod Irma néni! Eddig senki nem fogadott el az osztályban, csak Norbi. Ő az én egyetlen barátom...", - és vállát átkarolta...  "Adrikám" - válaszoltam - "Rendben, de tudod, hogy ez csak egyszer lehetséges".  Boldogan szaladtak el tőlem, és Adri még utánam kiáltott: "De akkor kérd el Norbit Erika nénitől!"Így történt hát, hogy néhány nappal ezelőtt Adrián megérkezett kis barátjával hozzám. Döbbenetes módon készítette el a foglalkozás forgatókönyvét, amit azonnal közölt is velem: "Irma néni! Az úgy lesz, hogy megmutatom Norbinak a Kahoot-ot,  Ádám kölcsön adja Norbinak a felhasználónevét a Minecraft EDU-ban, és addig Ádám játszik a Fifa16-al, mert azt nagyon szereti. Mi pedig akkor építenénk Norbival közösen". Megint csak néztem kis betyár szemeibe, nyeltem egyet,  - hiszen megint csak észérveim hadakoztak bennem, mondván, hogy jön ez a fiúcska ahhoz, hogy helyettem megszervezze a foglalkozásomat! Ismét csak megvívtam csatámat, és bólintottam tervére azzal a módosítással, hogy : "rendben, beleegyezek, de most hagyjuk ki a Kahoot-ot", hiszen tudtam, az nem fog beleférni az időbe. Így történt tehát, hogy egymás mellé ült a két jóbarát. Ádámkám sem maradt egyedül, mert időközben bekéredszkedett Rolikám, aki segítőként szokott részt venni foglalkozásaim során. Kértem őt, hogy segítse Ádámot a Fifa játékban mert most nekem fontos dolgom akadt. Ugyanis Kristófkám két laptopot is hozott be hozzám, kérve, hogy telepítsem rájuk az EDU-t, hogy otthon is tudjanak építeni kishugával.Komoly műhelyfoglalkozássá vált egyszeriben Anyahajó Stúdiónk.
Adrián és Norbi headsettel és videófelvevő segítségével rögzítették közös játékukat. Nemsokára el is készül megszerkesztett felvételük, amit feltesznek majd saját YouTube csatornájukra. 
Én azért telepítés közben háttérből figyeltem, és olykor-olykor segítettem őket. Videófelvevőm is dolgozott  a szoba sarkában felállított állványon.
A sokperces felvételből egy 6 perces kis workhsop-videót készítettem, hogy aki bepillantani szeretne abba, hogy egy úgynevezett nehezen kezelhető, sajátos nevelési igényű kisfiú miként válik osztálytársa mentorává, és miként válik gyöngyszemmé egy  sokak által kibírhatalan viselkedésú kisfiú, hát legyen itt blogomban tanubizonyságul. A felvétel során háttérből hallani lehet majd a másik két fiúcska hangját is, de - mint tudjuk -  ez a csoportos tanulás természetes velejárója.
Következzen hát a felvétel:


Igen, ez a mondat, illetve óhaj manapság több kisgyerek szájából elhanzik felém: "De jó lenne, ha jövőre én is járhatnék Hozzád!". Persze papir nincs, hogy ez megvalósuljon... De ne is legyen, teszem csendben hozzá... Viszont hiszek abban, hogy lesz még egyszer ünnep a világon. Lesz még olyan oktatás Magyarországon, hogy ne kelljen sóvárogni kisdiákjainknak, hogy bemehessenek egy Anyahajó Stúdiós szobába, hanem ott az osztálytermekben lesz meg minden olyan körülmény, ahol jól érzik majd magukat az ott tanuló gyermekek.Ám most még sűrűn kopogtatnak ajtómon, bebocsátást kérve legalább néhány percre. Az indokok különbözőek. Csak néhány belőlük itt a végére: " Irma néni! Az uzsonnámat hadd adjam neked!" Vagy: "Ezt a cukorkát neked hoztam!" Vagy:  "Csak egy puszit hadd adjak!" Vagy: " Hadd öleljelek meg, mert úgy szeretem az illatodat!" Vagy egészen egyszerűen: "Én úgy szeretek itt lenni ebben az Anyahajó Stúdióban...!"
Alázattal és hálás köszönettel idéztem "Gyöngyszemeim" szavait, elgondolkodva azon, hogy mekkora felelősség van rajtunk, pedagógusokon... 
Kodály Zoltán szavai jutnak eszembe:
"Mi lesz a jövő? Tündérkert, vagy pusztaság? Rajtunk áll. Azon múlik: lesz-e elég munkás kéz. Elég kiművelt fejű és lelkű karvezető, aki meglátja, mi a teendő, s azt véghez is tudja vinni. Mert két kézre kell harcolni"
Kezünben tehát a "karmesteri pálca"...
És már itt is az újabb kihívás: Adrikám így búcsúzott a foglalkozás után: "De ugye Irma néni még bejöhet egyszer Norbi, hogy a Kahootot is megmutassam neki?"...

Kategóriák: Kollégák blogjai

612. Villanyóra-projekt

L. Ritók Nóra - 2018.01.13. szombat - 21:13:58

Úgy tűnik, a jó néhány éven át működő villanyóra-projektünk abban a formában, amiben korábban dolgoztunk, lezárható. Az ebből az okból velünk kapcsolatba került családoknál, szám szerint 28 háznál szereltettünk fel kártyás villanyórát, és legalizáltuk az áramfogyasztást.

Ezekben a családokban lehetetlen volt, hogy önerőből meglépjék ezt, vagy nem volt áram náluk, vagy veszélyes vezetékeken a szomszédoktól vitték, vagy egyszerűen lopták az áramot. Volt olyan utca, ahol hat-hét egymást követő ház is egy villanyóráról jutott áramhoz, amíg azt az órát is le nem vágta a szolgáltató a ki nem egyenlített számla miatt.

A családok visszatérítendő segítségképp kapták tőlünk a szerelési költségektől függő 70-80 ezerbe kerülő órák árát, mivel ezt egy összegben kellett kifizetniük, és erre a jövedelmükből esélytelenek voltak. Feltétel volt, hogy a családdal legyen már megbízható kapcsolatunk, együttműködésünk. Szerződést kötöttünk, megállapodtunk a havi visszafizetésben (többnyire ezertől ötezerig terjedő összegben), és segítettünk a lebonyolításban is az áramszolgáltatónál. Nem zártunk rosszul, a pénz jelentős részét vissza is fizették rendben, pár elköltöző és időközben valamilyen okból (átmenetileg) eltávolodó családnál maradt fenn némi tartozás. Ösztönző volt, hogy akkor kezdtünk egy új villanyóra felszerelésébe, mikor összegyűlt a visszafizetésekből a településen egynek az ára. Mivel mindenki tudta, ki következik, kire várunk, így egymástól is elvárták a részlet fizetését. Bár kríziskezelés ez is, de ingyen nem akartuk adni, láttunk települést, ahol az ingyenesen felszerelt órákat összetörték, mert nem a magukénak érezték, és a dühüket azon töltötték ki, ha lement róla a pénz, és kialudt a villany.

Eleinte sokan nem akarták, vagy, mert egyszerűen nem akarták visszafizetni a tartozást (a kártyás órákon a rátöltés fele, vagy negyede, a tartozástól függően, a ki nem fizetett áram törlesztésébe ment), vagy idegenkedtek tőle, mint minden újtól. Aztán, rábeszéltünk pár, kisebb tartozású családot, és a példájuk felbátorított másokat is, megértették, hogy jobb a saját tulajdonú óra, a legális áramfogyasztás. Persze segített az is, hogy az egymástól vitt áram biztonsága nemcsak a veszélyes vezeték miatt ingadozott, hanem azért is, mert nem lehetett a fogyasztást elkülöníteni. Olyan lett ez is, mint a boltocskázás, gyakran irreális összegekért adta a szomszédnak valaki, aztán, ha az szóvá tette, a „gazda” egyszerűen kihúzta a vezetéket, sötétben hagyva a másikat.

Persze a működtetés sem volt egyszerű. Külön dolgoznunk kellett azon, hogy ahol még volt villanyóra, ott a „védendő fogyasztó” státusz érvényesítéséről ne felejtkezzenek el. Gond volt, hogy a kis falvakban nem volt lehetőség rátölteni a kártyás órákra, és mindig az utolsó pillanatban szóltak, vagy olyankor, mikor már zárva volt minden lehetőség. Nem értették sokan a kódokat, amit be kellett ütni az órába, hogy újra működhessen… Sok munkánk volt benne, mire természetes részévé vált az életüknek az áram felelős használata.

Amikor belekezdtünk, a szabályok még nekünk is nagyobb mozgásteret engedtek. Elképesztő ötletekkel próbálkoztunk újra és újra, hogy áram lehessen a házakban. Nyilván voltak családok, főleg, ahonnan több család is vitt áramot, akiknél olyan összeg halmozódott fel, amit a rátöltések felével is több évtizedes törlesztési idő jött ki…és náluk a behajtócégek sem tudtak tenni semmit, a jövedelmük alatta volt annak a szintnek, ahol a jogszabály szerint a behajtás érvényesíthető. Ilyenkor próbáltuk a családban másnak a nevére igényelni a villanyórát, amint eleinte lehetett.

A szabályok állandóan változtak, mi meg alkalmazkodtunk, és kerestük a kiskapukat. Emlékszem, mikor egyszer azért nem tudtuk továbbvinni az ügyet, mert nem tudtuk hivatalos papírral bizonyítani, hogy a ház, ahová a villanyt szerettük volna bevinni, kié. Mert, mint az a szegregátumokban gyakori, olyan adta el az üres házat, akinek nem is volt a tulajdonában, írtak egy papírt, és ezzel ők, maguk között lezártnak tekintették a történetet. Csakhogy ez nem volt elég, az ügyintéző nézegette a szerződést, mondta, hogy legalább egy hivatalos pecsét kellene rá, hogy továbblépjünk. Partner volt, segíteni akart, de egy kézzel írott papírral nem sokra ment. Mi legyen? Pontosan tudtuk, hogy a leírtaknak nincs valóságalapja, de villany kellett, gyerekek voltak a házban. Hát kitaláltam, hogy ezt írom rá: „az alapítvány ezt a szerződést látta”. És aláírtam, lepecsételtük. Mert tényleg láttuk, ezzel nem állítottunk semmi olyat, ami törvénybe ütköző lenne… Így átment, és meglett a villanyóra itt is.

Nagy nehézség volt pl. az is, hogy a házakban a régi vezetékek életveszélyesek voltak, ám az újravezetékelés költségét már mi sem bírtuk. Itt kitaláltuk azt, hogy vigyük be a villanyórából egy konnektorból egy elosztóval az áramot, bent aztán mehetett oda, ahova kellett, a mennyezeten is futhatott vezeték a lámpához. Fontos volt a biztonság, de olcsó megoldást kellett keresnünk.

Aztán jöttek az új szabályok. A tulajdoni lap becsatolása a kérelemhez, vagy a hivatalos albérleti szerződés, ha valaki más lakta. Ezeket, ebben az élethelyzetben élő emberek nem tudják produkálni. Szerencsére, mire ezek hatályba léptek, a villany nélküli házakat, legalábbis azokat, ahol laknak, rá tudtuk csatlakoztatni a hálózatra. Van még pár ház, ahol sötétség van, de itt öregek laknak, megszokták már, nem is kérik, hogy segítsünk, bár nem is tudnánk, a házak nagyon rossz állapotúak, és más tulajdonában vannak. Vannak üres házak is, ahol jó nagy tartozás van a házon, de mivel ezeket nem lakják már régen, le is amortizálódtak már, életveszélyesek, nem az áram hiánya az egyetlen dolog, ami miatt nem lakhatók.

Jó az is, hogyha valaki védendő fogyasztó, akkor már nem vágják le a hálózatról, hanem automatikusan kártyás órát kap. De most is figyelnünk kell sok családnál, akinél még van „rendes” óra, a befizetésekre, a részletfizetési kérelmekre, arra, hogy a tartozás ne halmozódjon fel. Sok helyen megy a villanyórára a lakásfenntartási támogatás, ami nagy segítséget jelent.

Szóval, ebből, amit lehetett, kihoztunk. Léphetünk hát egyet megint. A nagy álmom, a víz bevezetése lenne…. Sok házban volt bent víz, de ugyanaz jellemezte, mint a villanyt: nem fizették, és szűkítőt tettek fel, vagy el is vitték az órát. Itt is van már védendő fogyasztó státusz, de sokan nem is tudják, így nem élnek vele. És sokkal több az olyan ház, ahol nincs víz, hanem az utcáról viszik, a közkútról. Néha nagy távolságból.

A lakhatási szegénységgel való napi találkozás nagyon lehangoló. És még rosszabb, hogy kilátás sincs a megoldásra. Sokan, akiknél természetes a villany, a víz a lakásban, el sem tudja képzelni, annak a hiányával hogyan lehet élni. Máshogy nő fel az a gyerek, aki komfort nélküli, vagy félkomfortos házban él, mint az, akinél a komfort adott.

A munkánknak ezen a területén két feladatunk van: a feltételek megteremtése, és a legális, felelős fogyasztóvá nevelés. Ez utóbbi legalább annyira fontos, mint az előbbi.  A büntetés, a hálózatról való leválasztás, a behajtás vajon megoldást hoz-e? Mert a rendszer ennyit tesz.

Pedig lehet másképp is. Lehetne. Nekünk valahogy megy….

 

Kategóriák: Blogok, Kollégák blogjai

Elfogadás, befogadás a Minecraft EDU-val

Szeverényi Irma - 2018.01.08. hétfő - 06:29:00


Bár már 2018-at írunk a naptár szerint, mégis egy olyan eseményről kívánok néhány szót ejteni, ami  ugyan még tavaly novemberében történt de örömteli volt számomra, és elmondhatom, Anyahajó Stúdiós  Csapatom számára is. Részt vettünk ugyanis az Őszi Pedagógiai Napok keretében egy olyan történelem órán, ahol kisdiákjaim a témához illeszkedő alkotásokat mutattak be. Tulajdonképpen egy régóta dédelgetett álmom valósult meg , hiszen több éve arra törekszem, hogy a nálam elsajátított ismereteket osztálytermi keretek között kamatoztathassák a gyerekek. Mindig hittem abban, hogy a tanulási akadályokkal küzdő diákok kaphattak olyan tálentumokat, kincseket, amelyeket felszínre hozva, és tovább ápolva sikeresen tudnak beilleszkedni csoportjukba, és még egy-egy területet illetően példaképül is szolgálhatnak társaik számára. Természetesen ehhez egy olyan innovatív iskolai közegre van szükség, ahol a most még érvényben lévő szigorú követelményrendszer mellett is képes egy pedagógus új utakat, alternatív lehetőségeket találni ahhoz, hogy pl. egy sajátos nevelési igényű tanulónál ne azt nézze, hogy mit nem tud az a gyermek, hanem azt, hogy mire kapott különleges képességet. Ez a szemlélet alapjában megváltoztatja egy utazó gyógypedagógus munkáját, hiszen a részképességek sokszor kínos fejlesztése helyett egyszeriben átalakul fejlesztő szobája egy tehetségnevelő műhellyé, ahol a tanuló és pedagógus viszonylatában  olykor-olykor szerepcserére kerül sor. Ők lesznek a tanítók, és a tanár lesz a tanuló. Ez történik most nálunk az Anyahajó Stúdió életében is, amikor fő szerepet kapott foglalkozásainkban a Minecraft EDU iskolai verziója. Most nem írok részletesen róla, hiszen blogom több bejegyzése is ennek jótékony, fejlesztő hatásairól ír. Visszatérve a bemutató órára, írom le, hogy hetekkel az esemény előtt keresett fel Erika, a gyermekek történelem tanára, hogy szívesen fogad valamilyen IKT alkalmazással segített, differenciált feladatot. Megkaptuk tőle a témakört, ami a görög mitológia volt. Átbeszéltem a gyerekekkel, miről is lesz szó, és rájuk bíztam a választást, hogy kedvükre építsenek valamit a Mincraft EDU-ban a témakör szerint. Hatalmas lelkesedéssel láttak neki a munkának. Több foglalkozás is ennek jegyében telt nálam ott az Anyahajó Stúdióban. Végül is három kis tanítványom alkotása készült el úgy, hogy ők videót is készítettek közben, és így felkerült saját YouTube csatornájukra. Szíves szeretettel ajánlom a felvételeket megnézésre azzal a megjegyzéssel, hogy senki ne "egy az egy"-ben várja a trójai faló, a görög labirintus, valamint a Minotaurusz megtestesülését, hiszen ez a Minecraft játék éppen is a gyerekek kreativitását szolgálja fejleszteni. Így ők beleláttak ezekbe az építményekbe olyanokat, amiket mi el sem tudnánk képzelni. De  - hála Erika Montessori szemléletű pedagógiai hozzáállásának - elfogadta alkotásainkat, sőt ötösökkel jutalmazta a gyerekek mukáit. Most először a három gyermek videóját mutatom be, majd azt az öt perces videót, amely híven tükrözi azt a csodát, amikor egy - egyébiránt nehezen beilleszkedő, és sokszor kudarcokra ítélt - kisfiú büszkén mutatja be társainak az általa készített  görög labirintust.
És végül summaként egy bő, egyperces kis bemutató álljon beszámolóm végén, ahol álmom egy cseppnyi beteljesülését mutatom be.
Hiszem, tudom, hogy utazó gyógypedagógiai munkánk sikeressége rejlik abban, ha merünk bátran hozzányúlni a legmodernebb  digitális eszközökhöz, alkalmazásokhoz, netán online videójátékokhoz.Viszont a siker csak akkor lesz teljes, ha olyan elfogadó és befogadó pedagógus társakra lel egy integrált iskolában fejlesztő gyógypedagógus, aki képes és hajlandó osztálytermi keretek között is csillogni hagyni sajátos nevelési igényű kisdiákjait.
Jöjjenek hát sorba a bemutatók! Ragyogjanak tudásukkal a kis "nebulók"!










Kategóriák: Kollégák blogjai

611. Fotók

L. Ritók Nóra - 2018.01.06. szombat - 20:33:25

Ma, amikor a vizualitás ennyire erősen jelen van a kommunikációban, nehéz megtalálni a mindenkinek megfelelő pontot a szegénység kommunikálásában.

Amikor kezdtem ezt az egészet, még nem éreztem ennyire ennek a nehézségeit. Ma már sokkal tudatosabb és figyelmesebb vagyok ebben is. És sok segítséget is kapok ma már ezen a területen is.

Érzem, értem, mekkora szerepe van a fotóknak. Próbálom hát jól használni. Úgy, hogy közben vigyázzak is rájuk. Mert szegénynek lenni nem dicsőség. Azzal nem sokan szeretnek kiállni a nyilvánosság elé. Mondjuk, erre rá is segít minden és mindenki, aki azt erősíti, hogy a szegénység kizárólag személyes döntéseken alapuló állapot. És ezt sokan vallják, a legmagasabb posztokon is.

Sok szempont van, akkor is, mikor a szegregátumokban fotózunk. Egyrészt, meg kell értetnünk ott, hogy a szegénységet is meg kell mutatni ahhoz, hogy az emberek értsék, lássák, elhiggyék, és segítsenek. Másrészt ez olyan alázattal kell tennünk, amiben ők ezt nem érzik bántónak. És figyelnünk kell közben a közösségre is. Mert egy fotónak nemcsak egyéni, családi üzenete van, hanem közösségi is.

Ha szavakkal leírom, vagy elmondom, hogy egy gyerek nem tehet arról, hova születik, ezt szinte mindenki elfogadja. Mégis, rögtön érzem, mennyire gondolják komolyan, ha mutatok egy szurtos arcú kicsit, és mellette egy tisztát. A szurtos arcún sokan túllépnek. Sőt, meg is szólják: Miért így néz ki? Minek szülték meg, ha nem tudnak gondoskodni róla?! A tisztánál ez fel sem merül. Pedig lehet, neki is öt testvére van, és éppen annyira éhes, mint a másik. Az mégis „méltóvá válik” a figyelemre. Míg a szurtos nem. Pedig gyerek mindkettő. Aki nem tehet arról, hova születik.

Talán épp ezek miatt vagyok nagyon óvatos. Mert a véleménynyilvánítás, főleg a közösségi médiában, ahol név nélkül, arctalanul is lehet kommentelni, bántó lehet. És én nem akarok bántani senkit. Pláne nem azt, aki szegény. Akinek van elég baja e nélkül is.

A személyeket mindig a hozzájárulásukkal (vagy törvényes képviselőjük hozzájárulásával) fotózzuk és osztom meg, és mindig pozitív üzenettel. Sikert, mosolyt, örömöt társítok hozzá.

Amikor a nyomort szeretném megmutatni, akkor a környezetet mutatom. Személyek nélkül. És itt is micsoda indulatokat vált ki egy-egy gondozatlan környezet! Ilyenkor tömegesen jön a „tisztes szegény” ideája, aki tiszta, a ruhája foltos, de nem rongyos, aki takarít, pénz nélkül is rendet varázsol, mint az elmúlt századok szegény asszonyai. „Az én nagymamám is…” „Nekem is….mégis….” stb.

Örökös harc ez is, próbálkozom folyton megértetni az okokat, a 21.századi szegénység bonyolultságát, vagy a szegregátumokban élők családi átörökítését is.

Ha sajtó készít fotót, filmet róluk, ott is mindig dönthetnek, akarják-e vagy sem. Ám sok konfliktusom volt már e miatt is, mikor később (főleg, ha a sorsuk kicsit jobbra fordult) zavarja őket… ám azok újra és újra előkerülnek valahol. És nem értik meg, hogyha akkor hozzájárultak, később már nem tudom törölni, mert nem nálam van.

Aztán ott van az, mikor mások használnak fel fotót tőlünk. Általában megkérdezik, de van, hogy nem. Most ebből elég kellemetlen helyzet adódott. Karácsonykor rengeteg fotót készítünk, hogy nyilvánosan, vagy privát üzenetekben visszacsatolhassunk a támogatóknak. A kollégáim az adományok átadásakor készítik ezeket, beleegyezéssel, mint mindig. Minden évben van, amit „angyalkás” fotónak nevezünk, mert annyira szép, annyira benne van a karácsony üzenete, hogy ez kiemeli a többi közül. Az idén is volt egy. Amit mi használtunk, nyilvánosan is, pozitív tartalommal természetesen. Ám a közösségi oldalról használta más is, egy írása mellé. Nem kérdezte meg, csak letöltötte, és odaírta, hogy tőlünk van.

A baj az volt, hogy az írás, bár nem a konkrét eset volt benne a lényeg, hanem egy magasztosabb üzenet a szeretetről, olyan családról szólt, akik rémes körülmények között éltek, gyerekekkel. És nem írták oda, hogy a kép csak illusztráció, és nincs köze az íráshoz. Ezt a cikket megosztotta több média, hiszen, aki írta, az ő szavára érdemes figyelni, nemcsak karácsonykor.

Ám ez az írás már nem tetszett a családnak, hiszen ők úgy értelmezték, az írás róluk szól, mert az ő gyermekük van a fotón. „Leszégyenítve” érezték magukat, mert ők nem így élnek…. és féltek is, úgy érezték, ellenük fordíthatja a hatóság a cikk tartalmát. Nagyon nehezen tudtam megnyugtatni őket…talán még most sem sikerült rendesen.

Nyilván elgondolkodtam, vajon miért nem a saját fotójukat használják, hiszen ők is segítő szervezetet képviselnek. Miért nem ott fotóztak, azoknál, akikről az írás született? Talán épp ezért, mert nehezen találják ők is a megfelelő pontot? És félnek, hogy félrecsúszik valami, amiből később bajuk lehet? Vagy egyszerűen kényelmesebb volt így, és a következmények már nem az ő bajuk? Nem jutott eszükbe, hogy ezek is épp olyan emberek, mint akiken ők próbálnak segíteni?

Jó lenne, ha legalább mi vigyáznánk jobban egymásra. Mi, akik segítünk. És vigyáznánk egymás szegényeire is.

Mindig boldoggá tesz, ha tőlünk messze élő szegény fordul hozzánk a gondjával, és sikerül az ő közelében találnom valakit, egyént, vagy szervezetet, aki segít rajta. Mert valahogy így kellene. Hálózatban, egymást támogatva dolgozni. Vigyázva a szegényekre.

 

Kategóriák: Blogok, Kollégák blogjai

Hogyan ne építsünk digitális iskolát?

Fekete Hajnalka - 2018.01.06. szombat - 09:15:00
Fontos szempont, hogy tartsuk távol magunkat minden innovációtól, ne érdeklődjünk, gyors testcselekkel ugorjunk el, ha izgága kolléga más iskolák, műhelyek tapasztalatairól pletykálna. Az eszközök beszerzését, a hálózat bekötését emlegetve mindig hangsúlyozzuk a FENNHATÓ felelőségét és kiszámíthatatlanságát. A várható fejlesztés idejét, tartalmát állítsuk be jövendőbeli ajándékként, amelyre ugyan vágyakozhatunk, ámde tervezni rá felesleges. Biztos módszer, ha magát a témát is csak agypusztító értekezletek végére időzítve egy-egy mondatban érintjük. A digitális állampolgár mintapéldájaként évente legfeljebb 3 ízben nyomtassuk és függesszük ki valamely piros listás online portál cikkét a internet veszedelméről. (Kék bálna, elbutulás a mobil eszközök okán és tsai..) Szigorúan tartsuk magunkat és vezetőtársainkat távol, ha az intézményben mégis sikerül valamiféle műhelyt, képzést megvalósítani. Különösen fontos, hogy soha ne látogassunk olyan renegát kollégáink óráit, ahol bármiféle IKT tevékenység folyik. Nem szükséges tiltanunk ugyan, épp elég ha kerüljük, elhallgatjuk, és halogató időhúzással kivárjuk míg a kollégák feladják a szél elleni küzdelmet.
De mi legyen, ha orvul csapdába csalja intézményünket a FENNHATÓ és tisztességes hálózati elérés veri az iskolát, sőt korszerű pc-k, laptopok, projektorok érkeznek?
Igazi kihívás, de a türelem itt is segít. Fontos, hogy ne készüljünk rá, tehát ne mérjük fel mire és hol van szükség. A sok információ zavart kelt. Halmozzuk fel az új eszközöket egy kevésbé használt, s a tantestületünk többsége számára ismeretlen teremben - ez a sokévi kitartó munkánk eredményeként az informatika terem - majd az eszközök beérkezése után 10 nappal tájékoztassuk kollégáinkat, az eszközök érkezéséről - a következőképpen.
  • Olyan kicsi pc-k érkeztek, hogy rácsot kellene rájuk rakni, mert a diákok ellophatják. 
  • Nem lehet beléjük cd-t, dvd-t tenni, hát miféle vacakok ezek.
  • A munkaközösségek tegyenek javaslatot arra, hogy mely termekbe helyezzünk ki állandó pc-t és projektort - de természetesen ezeket a tantermeket attól kezdve zárni kell, s az ott órát tartó pedagógus felelősége lesz az eszközök épen tartása. Fontos, hogy ne jelöljünk meg határidőt. (Azt a tényt, hogy sok évi pályázati munka és szülői támogatás erdményeképp minden alsós teremben van pc és jópárban stabilan beállított projektor - amellyel nap mint nap dolgoznak a renegátok, s amelyeket valamiért nem rongálnak meg a diákok - ezt ne emlegessük.)
  • A csomag egyetlen eleméről, mely minden kolléga fantáziáját megmozgatja - tanári laptopok - egyetlen szót se szóljunk. Elég annyit kiszivárogtatni, hogy természetesen kevesebb jött, minthogy mindenki kaphatna, a többire már ott a SIF - vagyis a sárga irígység faktor jótékony hatása. Ezzel biztosíthatjuk, hogy véletlenül sem a tanítás-tanulás módszertanáról, hanem a ki kinek a micsodája témájáról fantáziálnak kollégáink. 
  • Nincs más dolgunk,mint hátradőlni és elvonulni a jól megérdemelt téli szünetre.
  • S mikor visszatérünk januárban folytassuk ugyanígy.
Tartalom átvétel